A puszta

A puszta egy elhagyatott hely, száraz, meddő és lakatlan. A Szentföld nagy részén 50-80 mm csapadék hullik csak egy évben. Növényzet, állatvilág nullának mondható ezen a helyen. Itt a boróka egészen mélyre ereszti gyökerét, és közben a vizet kutatja. Ez a kép az elszigetelődést és a források ritkaságát mutatja, ahol nincs semmi, amihez hozzá lehetne nyúlni.

Isten újra és újra beviszi embereit, népét a sivatagba. V. Móz. 8:2-4 leírja, hogy Isten lesújtott népére, éheztette őket azért, hogy kiderüljön, mi van a szívükben. Nem arról van szó, hogy Ő nem tudta volna előre. Nekünk van szükségünk arra, hogy megtudjuk mi van bennünk!

Nagyra tarthatjuk magunkat és önbizalmunk is eltúlzottá válhat. Természetes hajlamunk azt diktálja, hogy észre vegyük a szálkát  a másik szemében, de a magunkéban még a gerendát sem.

 Róma 12:3” Ne gondolja magát többnek, mint amennyinek gondolnia kell, hanem arra igyekezzék mindenki, hogy józanul gondolkozzék az Istentől kapott hit mértéke szerint.”

Sok embernek satnya szellemi élete van, arra gondolnak, hogy minden rendben, amíg szembe nem találják magukat a pusztával, és le nem lepleződik állapotuk igazi volta. Másoknak azt kell megtanulniuk, hogy ne az anyagi biztonságban bízzanak, nem csak kenyérrel él az ember. A pusztában az ember megtanul csak Istenre hagyatkozni. A puszta az a hely ahol éretté leszünk. Az, hogy kik is vagyunk valójában, a próba során derül ki. Jézus születése után már a pusztán kel át szüleivel. Szolgálata kezdetén, mielőtt az Atya jóváhagyta azt, megkísértetett és próbára lett téve a pusztában, s aztán jöttek a csodák! (Hós. 2:16)

Ott a kiszikkadt földön megismer bennünket és mi is magunkat. Milyen nehéz nekünk nyugodtan, elbújtan maradni ott ahol száműzöttek vagyunk, de itt van az, ahol Isten szól a szívünkhöz. Nagy áldás az, ha megértő testvérek vesznek körül, akik minden szükségünkre választ tudnak adni. Növekedhetünk szolgálatuk árnyékában, az életük sokszor támogatja a miénket; de ha igazán meg akarod ismerni Istent, és nem szeretnél középszerűségben élni és másodrangú tapasztalatokat szerezni, vagyis azt, hogy hangosbemondóként ismételgesd azt, amit mástól kapsz, hogy kölcsönkapott megtapasztalásokat gyűjts, akkor hagynod kell, hogy Isten elvigyen a pusztába! S akkor el fog vinni.

Vajon a kényelmesség, a komfort erőssé vagy gyengévé tesz bennünket?

Atyánk, Ábrahám anélkül hagyta el a civilizációt, és járta be széltében-hosszában a Földet, hogy tudta volna hova megy, és nem volt állandó lakóhelye. Ennek ellenére belőle származik egy nép, maga a Megváltó is, és a Föld minden leszármazottja meg van áldva benne. Nagy tisztesség, de ennek ára volt!

Sok mindenen ment keresztül, Istentől jóváhagyott bizonytalanságokon, de az eredmények pozitívak: megtisztult a hite.

Amikor félelmek, kétségek gyötörték, amikor a hihetetlen valósággal szembesült, csak Istenre gondolt. Elmélkedett a hatalmas, mindenható, mindentudó, mindenhol jelen levő, megingathatatlan Istenen, aki mindent tud, és bármit megtehet!

Dicsérte Őt szüntelen, és egyre feljebb jutott a hit különböző szintjein.

A hit ajándéka arra van (I. Kor.12:9), hogy higgyünk azok helyett, akik nem tudnak hinni. (pl. Péter és János esete a bénával. Apcsel)

A puszta ilyen természetű embereket szül!(mármint a hit embereit..)

Illés mellett Isten tett bizonyságot. Az üzenete ellentmondást nem tűrő és erőteljes volt. Határozottan és tűzzel telve szolgált. Isten erejével együtt szembeszállt a szellemi hatalmasságokkal. Csodák, gyógyítások és jelek történtek, amikor Isten forrásait szabadította fel a szolgálathoz. Bezárta az egek csatornáit, majd újra megnyitotta. Megfedte a királyt, a Baál prófétákat elpusztította.

De közben Isten iskolájában is tanulnia kellett és helyt kellett állnia. Hollók etették, mikor a patak kiszáradt. Állandóan veszélynek és nélkülözésnek volt kitéve. Mikor egy özvegyasszony etette, nem zavarta a lelkiismeretét, hogy megette az utolsó ételét is! (ma még a jó látású hívők is megkritizálnák ezért…)

Amit sokan nem értenek meg ma, hogy Istennek nincs munkája, munkás nélkül. Ezért a munkás rendkívül értékes Isten számára. Ezért lehetett az, hogy sem ő, sem az özvegyasszony, sem annak fia nem volt szükségben, míg mások éhen haltak!

Isten legyen az első helyen, az Ő igéjét ne hanyagoljuk, és az engedelmességünk felszabadítja az ott lévő erőt.

Illés a pusztában átélt azt is, amit mi nem szeretnénk: a depressziót. Eljött a pillanat, hogy nem tudott tovább menni, meg akart halni.

Isten azonban törődött vele, és nem is látott halált.

A puszta nem lesz Isten emberének a sírja, aki az Ő igéjéért küzd és szenved!

Mindig lesz egy szelet kenyér, egy korsó víz amit az Úr küld angyalával, még a puszta kellős közepén is. Isten a lehetetlen dolgok szakértője!

Bemerítő János szintén a pusztában élt és szolgált. Szolgálata során meglágyította az emberek szívét, bűnbánatra vezette őket . Mije volt ezeknek az embereknek? Nem volt mai technikai felszerelésük, média vagy esetleg autójuk. Azonban Jézushoz hasonlóan megálltak egy helyen és a sokaság köréjük gyűlt, mint egy mágnes köré a vasreszelék. Vonzották az embereket, akik már a nevük hallatán alig bírták ki addig, amíg találkoztak.

Pál, három évig rejtőzött, miután megkapta az elhívását. Testtel és vérrel nem tanácskozott. Akik akkortájt fontosnak tűntek, nem jelentettek semmit számára. Hol tanult ilyen sokat? Háromévnyi puszta eredményezte ezt az óriást.

Ő sosem adta fel. Rengeteg szenvedésen ment át (2. Kor. 11:23-33, 12:1-10), de Istenben szilárdan megállt, erős volt és bátor.

(Ha most azt mondod, ja ez így volt 2000 évvel ezelőtt, na meg ezek az emberek különlegesek voltak, azt mondom neked: az Ige Illés ugyanolyan embernek nevezi mint bármelyikünk, aztán meg ajánlom a figyelmedbe a Mennyei ember c. könyvet, ami egy kínai tesóról szól, aki most is bőven él, na vele aztán történtek dolgok!)

Az Úr tehát bevisz minket a pusztába, hogy szembesüljünk magunkkal. Mikor már halottnak számítjuk magunkat, de nem adtuk fel, akkor az Úr növekszik bennünk. Mózesnek negyven évbe telt, hogy juhokat pásztoroljon a pusztában, amíg az emberi teljesítőképesség teljesen kitörlődött belőle.

 Ez az erős fiatalember – aki egy erős embert puszta kézzel leterített – nagy sietséggel elmenekült. Semmi nem volt nála. Se kard se lándzsa, s amikor Isten elhívja, azt kérdezi tőle: Mi van a kezedben?

Aztán mutat egy száraz pásztorbotot. Ez volt mindössze, ami fontos volt számára! Ezzel szabadított tíz csapást Egyiptomra és tett csodákat a pusztában. Kettéválasztotta a Vörös-tengert, s a sziklából vizet fakasztott. Otthagyta a nyájat, hogy a Fáraót felszólítsa. Az emberi elmének megmagyarázhatatlan!

Az ellenkezője annak, amit bármelyikünk tenne. Képzeld el őt, amint a tenger partján áll, a haját és a ruháját fújja a szél, és ő a láthatatlanra tekintve várja a segítséget. A nép vár, nézve a végtelennek tűnő víztömeget… mögöttük az ellenséges haderő, akiknek harci zaja egyre közelebbről hallatszik… és itt áll Istennek ez az óriása. Csak egy ember, olyan, mint te, semmi több, de Isten kezében van. Aztán a víz szétválik és a nép száraz lábbal átmegy. A visszazáruló tenger pedig elnyeli az ellenséget.

János apostol személyesen ismerte Jézust. Látta ahogy imádkozik éjjelente, nappal böjtöl, mindig úton van, nyugtatgatva, meggyógyítva, megszabadítva az embereket. Ismerte a Megváltót, a Gyógyítót, a Szabadítót, aki feltámasztotta a halottakat, de még ő sem ismerte teljesen. Csak mikor Pátmosz szigetére száműzték, a sziget magányában, a szükségben, a halál felé közeledve, idősen, emberektől elhagyva kapta meg a nagy kinyilatkoztatást: Jézus, a királyok Királya és uraknak Ura. Nem akkor történt ez, amikor kézzel érinthette, nem is a dicsőséges szolgálat közben. Mindez a pusztában történt, emberileg nézve védtelenül, ez a halászember megírta azt, amit ma a legműveltebb teológusok sem tudnak teljesen megfejteni.

Így van ez. Amikor nincsenek mankóink, még egy botunk se, amire tudunk támaszkodni, amikor megszűnik minden segítség a száműzetésben, a magányban, a meddőségben és a szárazságban járva, mikor nincs ellátás, és senki sem emlékszik ránk, amikor olyan mintha Isten és emberek elhagytak volna. Sose panaszkodj, vagy lázadj! Inkább ereszd jó mélyre a gyökereidet víz után kutatva. Igen, van élő víz ezekben a nehéz időkben. Természetesen ez nem felületes, ez alapos megtapasztalás Istenből.

Krisztust elhagyták az emberek és maga Isten is amikor ezt kiáltotta:

„Atyám, miért hagytál el engem?”(nézd még: 102. Zsolt. 7-8)

Amikor a meleg vér csordogált le az arcán, és az élet kezdett kialudni benne a sebei miatt, a tanítványai elhagyták.

Hol volt a sokaság, akiket jóllakatott?

Hol volt a vak, a béna, a betegek, akik meggyógyultak, vagy a halott akit feltámasztott?

Mindenki elhagyta.

Fájdalmak férfia, megpróbálva és megtörve.

Még az Atya is elhagyta egy kis időre, amikor a bűn szennyét rárakta. Ő megtapasztalta azt, hogy milyen lesz a pokol. Istentől elhagyva lenni. Borzalom!

Istennek ezek az emberei egytől egyig mind kimentek órákat venni a Pusztai Teológiai Egyetemre. Ők azok, akik kiváló diplomát szereztek Sátán és kiséretével történő harcból.

A biblia szerint ők ugyanolyan emberek voltak, mint mi.

Gondolkodj el ezen.

folyt.köv.