5237 karakter a semmiről

Két lány ül az iskolapadban. Még csak egy perce csengettek ki a matekóráról, ők máris összedugott fejjel kacarásznak valamin. Nevetve pillantanak körbe az osztályban, újabb beszédtémát keresnek. Halkan sutyorognak, néha pedig harsányan felvihognak.

Mögöttük ül a harmadik barátnő, de azok olyan halkan beszélnek, hogy nem érti, miről folyik a társalgás. Most meg valamiért folyton hátrapillantgatnak, azt hiszik, nem veszi észre, hogy őt bámulják, aztán újra nevetni kezdenek. Sokáig tűri ezt, nem szól rájuk, de az arca egyre vörösebb, keresi magán, hogy mi olyan furcsa. Még a kis zsebtükröt is előkapja, de nem, nem a sminkje kenődött el, a haja sem kócos. A lányok most újra hátranéznek, és felnevetnek.

- Áruljátok már el, mi olyan vicces! – szól rájuk ingerülten, de a másik kettő vihogva válaszol.

- Semmi…

Egy fiú és egy lány fekszik összebújva az ágyban. Most először töltötték együtt az éjszakát. Boldogan fekszenek egymás karjaiban, a lelkük még valahol máshol jár, egy szebb világban. A lány régóta nem érezte magát ilyen boldognak, a fiú ölelésében nem fél semmitől. Talán soha többé nem is kell már félnie, biztonságban van. Talán nem csak rövid boldogság lesz ez. Talán életük végéig kitart. Talán nem kell többé csalódnia. Ebben a pillanatban minden tökéletes, legszívesebben megállítaná az időt, hogy soha ne szakadjon meg ez a harmónia. Bármit megadna azért, hogy örökre ezek között a szerető karok között maradhasson, hogy örökké ezeket a szívdobbanásokat hallgathassa.

- Mire gondolsz? – kérdezi a fiú, mire a lány zavarta elmosolyadik.

- Semmire…

- Mi a baj, édesem?

- Semmi…

A fiatal feleség visszafordul a gáztűzhelyen rotyogó vacsorához, és szótlanul kevergeti tovább. A férfi kimegy a konyhából, elterpeszkedik a kanapén. A nő már hallja is az újságpapír zörgését és az elégedetlen morgást. „Biztos a sportrovatot nézi. Már megint kikapott a Fradi…” A férj dohogva hajtogatja össze a napilapot, rögtön a tévé távirányítója után nyúl. Hullafáradtan hazaesik a munkából, erre az asszony csak félszavakkal, fásult hangon válaszolgat a kérdéseire ahelyett, hogy mosolyogva várná itthon. Azt sem mondhatja, hogy nem törődik vele, hiszen megkérdezte, mi baja. De minden rendben van, ezek biztos csak azok a napok… A feleség még mindig a vacsorát készíti, de már nem figyel rá, hogy a könnyei belepotyognak a lábasba. Hogy mi a baj? Az elfelejtett házassági évforduló. A személytelen, utolsó pillanatban vásárolt ajándékok. A le ne vitt szemét. A semmi.

Bennrekedt szavak, érzések, gondolatok. Miért? Miért kell elzárni magunkat a többi ember elől? Áttörhetetlen falat húzunk magunk köré, amit nemhogy mások, magunk sem tudunk lebontani. Titkolózunk, hazudozunk egészen addig, amíg már mi sem tudjuk, mi az igazság. Szeretet és gyűlölet, boldogság és boldogtalanság között megrekedünk a keskeny határon, ahol minden homályos, összezavarodva ténfergünk, vakon tapogatózunk saját érzéseink között, de csalódottan tapasztaljuk, hogy azokat már túl jól és túl régen elrejtettük a világ elől. Néha úgy érezzük, megszakadunk, ordítva szeretnénk mások tudtára adni a gondolatainkat, de eszünkbe jut a félelem a kiszolgáltatott helyzettől, nem merjük feltárni magunkat, és csak annyit mondunk: Semmi… Mindegy. Semmi fontos, minden mindegy…

Ostobák vagyunk, össze vagyunk zavarodva! Semmi sem mindegy, minden fontos! Ha nyitott szívvel járnánk a világban, nem kéne félnünk, nem lennének kétségeink, egyértelmű lenne, ki a barát, ki az ellenség, mi a szeretet, mi a harag. Ismernénk magunkat és másokat, nem kellene színlelnünk. Mennyivel szebb lenne, ha a „szeretlek” szó kimondásával nem kellene olyan sokat várnunk és nem kellene félnünk a következményektől. Bártan néznénk egymás szemébe, nem tartanánk attól, hogy arcunk, mozdulataink minden titkunkat elárulják, nem kellene rettegnünk, hogy valami fontos közlésével elkésünk. Rengetek félreértést, vitát kerülhetnénk el, ha őszintén fordulnánk egymás felé.

Nincs senki, aki teljesen ismerne minket, akinek mindent elmondanánk magunkról. A szerelmünk, a családunk, a barátaink előtt is titkolózunk. Hiába fáj, ha hazudunk nekik, rettegünk, hogy az elkövetett hibák miatt elveszíthetjük őket, értéktelenebbek lehetünk a szemükben. Nem akarjuk a szeretteink szemrehányásait hallgatni, inkább magunkban tartjuk a problémáinkat ahelyett, hogy mernénk segítséget kéni. Félünk másokra támaszkodni, pedig sokszor már az is könnyít az emberlelkén, ha valakivel megoszthatja a gondjait. Nem merünk megbízni másokban, hiszen ha valamiért elveszítenénk az ilyen „mentsvárainkat”, az még több fájdalmat okozna nekünk. Úgy gondoljuk, hogy érzéseink feltárásával támadási felületet hagyunk magunkon, nem látjuk be, hogy az a legszabadabb, legboldogabb ember, akinek lelkét nem terhelik az elhallgatott, elzárt titkok.

Bárcsak mindenki vállalná önmagát, vagy legalább azoknak nem kellene zavarban lennie, akik nem titkolják, milyen érzések, gondolatok rejtőznek benne. Ostobának és gyengének tartják azokat, akik nem rejtik el titkaikat. Vannak, akik újra és újra vállalják a kockázatot, hiába bántják meg őket az őszinteségük miatt. Mégis képesek bízni az emberekben, és remélik, hogy egyszer eljönnek azok az idők, amikor mások is követik a példájukat, és hozzájuk hasonlóan bátrak lesznek.