Ásatás

Howard Phillips Lovecraft , Duane W. Rimel (1935)


Hirtelen riadtam fel szörnyû álmomból, s vadul tekintettem körbe.
Barátom dolgozószobájának magas, ívelt mennyezetét és
keskeny, foltos ablakait pillantottam meg. Nyugtalanító érzések lettek úrrá
rajtam, és tudtam, hogy Andrews összes reménye és
elképzelése valóra vált. Egy hatalmas ágyban feküdtem hanyatt, s a
mellettem emelkedõ oszlopokat szédítõ perspektívából
szemléltem. Rövid idõ múlva megszoktam a hatalmas polcok látványát,
melyek roskadásig voltak rakva korunk és a régmúlt
könyveivel. Az omladozó, õsi nemesi udvarház egyik félreesõ
szegletében volt ez a szoba, s ez a könyvespolc is, ahová helyét oly
sok évvel ezelõtt kijelölték. A fal melletti asztalon hatalmas,
díszes gyertyatartó állt, mely a korai mesteremberek fantáziáját és
tudását dicséri, szükség is volt rá, mert a keskeny ablakokon a szokásos
könnyû függönyöket vastag, fekete drapériákra cserélték,
melyek igen kevés napsugarat engedtek át. Így a szobát csak gyenge,
kísérteties, pislákoló fény uralta.
Most azokat a korábbi eseményeket és körülményeket idézem fel, melyek ebbe
a valóságos középkori erõdítménybe
kényszerítettek vissza, s zártak el a külvilág elõl. Igen
kellemetlen emlékek, mindig elborzadok, ha visszaemlékezem rájuk:
életem - ahogy ezt mindenki feltételezi - utolsó emléke az volt, amikor e
díványra lefeküdtem. Elmém lázasan dolgozik azoknak a
rettenetes körülményeknek felidézésével, melyek választás elé állítottak -
választhattam a szörnyû, lassú, biztos halál, vagy a
tetszhalál között. Tetszhalál, melybõl késõbb felébredhetek
egy oly módszer és lehetõség által, melyet egyedül egykori bajtársam
- és barátom ismer, Marshall Andrews. Az események egy évig tartó keleti
felfedezõutam befejeztével kezdõdtek, a kiteljesedõ
rettenet, az a tény, hogy külföldi tartózkodásom alatt valamiféleképp
leprával fertõzõdtem meg. Tudtam, hogy a sírgödör és a
temetés gondolatával barátkoznom kell, hisz bátyám nagyon súlyos sebeket
szerzett a Fülöp-szigeteken. Arra viszont nem
gondoltam, hogy az én sorsom is hasonlóképp folytatódik. Maga Andrews
fedezte fel bennem a betegség csíráját, s oly sokáig
titkolta elõlem, ameddig csak lehetett, de végül csak fel kellett
tárnia elõttem a nyomasztó igazságot.
Amilyen gyorsan csak lehetett, visszavonultam a nyilvánosság elõl,
régi lakhelyünkre utaztam, Hampden egyik omladozó
negyedébe, melynek dohos csarnokait, furcsán ívelt kapualjait soha többé
nem léptem át. Rettenetes élet volt, egy sárga árnyék
követett állandóan, s bár mindvégig töretlen volt barátom hite
gyógyulásomban, közvetlen kapcsolata soha nem volt e rettenetes
csapással, s gyakorlata a kezelésében, mégis minden megtett, hogy életemet
a legkényelmesebbé s a körülményekhez képest a
legkellemesebbé tegye. Õ, mint sebész és gyakorló orvos finomítás
nélkül beszélt baljós állapotomról, majd gondoskodott róla,
hogy a hatóságok hajóutamról és betegségemrõl ne szerezhessenek
tudomást.
Közel egy év telt el visszavonulásom óta, amikor - augusztus végén -
Andrews egy nyugat-indiai utazásra szánta el magát - az õsi
gyógyászati módszerek tanulmányozására, ahogy õ mondta. Gondomat az
öres Simes viselte, a ház mindenese. Eddig a betegség
http://hplovecraft.uw.hu/index.php?module=library&opt=lit&sor=25〈=magyar
(1 of 5)2007.08.13. 4:42:44
Magyar Lovecraft Honlap
semmiféle külsõ jele nem fejlõdött ki, s kollégám
távollétében a teljes magány elõnyeit élveztem. Bõven volt
idõm
végigtanulmányozni mindazokat a köteteket, melyeket Andrews húszéves
sebészeti pályafutása alatt összegyûjtött, s melyek -
legalábbis részben - segítették hozzá ahhoz a hírnévhez, mely környékünkön
a legmagasabb megbecsülést szerezte neki.
Munkásságának kicsiny sötét foltját pedig nem sokan ismerték. A kötetek egy
része ugyanis alig kapcsolódik a modern
orvostudományhoz, tanulmányozásuk esetenként erõs fantáziát és
lelkierõt igényel: tanulmányok és publikálatlan cikkek
szörnyû operációk kísérleteirõl, állatok és emberhez
hasonlatos lények megfiatalításának és szervátültetéseinek részletes
leírásai,
agyátültetési kísérletek ismertetõi, és más, a hagyományos orvosi
gyakorlat számára tiltott kísérletek és elméletek hosszú sora.
Ezentúl feltûnt, hogy Andrews több helyen is említ valami titokzatos
gyógyszert is, pár kötetet végiglapozva kiderítettem, hogy
meglehetõs gyakorlatot szerzett a kémia terén is, miközben a
sebészet számára alkalmazható új szerek felfedezésén és
összeállításán munkálkodott. Utólag úgy tûnik nekem, hogy ezek a
korábbi tanulmányok és gyakorlatok pokoli módon segítették
további munkájában.
Andrews tovább maradt távol, mint vártam, csak november elejére ért vissza,
a tervezett idõpontnál négy hónappal késõbb.
Aggódva figyeltem, az elmúlt idõszakban történt-e állapotomban olyan
változás, ami föltûnik neki. Elértem egy ponthoz, amikor
már én kerestem a teljes magányt, hogy zavartalanul folytathassam e
rettentõ könyvtárban kutakodásomat. De korábbi
aggodalmaim semmik voltak azokhoz képest, melyeket Andrews új terveinek
felvázolása ébresztett bennem, nevezetesen, hogy
egy olyan különleges szer segítségével próbál rajtam segíteni, melyet
Haitin egy bennszülött \"orvos\" bocsátott a rendelkezésére.
Mikor tervét elõadta, megriadtam, ám ebben a kétségbeesett
állapotban az ember minden szalmaszálat megragad. Valójában,
többször is kívántam, hogy jöjjön már a feledés homálya, hozza akár
revolvergolyó, vagy zúzódjak össze a közeli
sziklaszakadékban.
Érkezését követõ napon, abban a félreesõ, homályos
dolgozószobában körvonalazódott elõttem az egész hátborzongató terv.
Haitin szerzett egy olyan, ismeretlen szert, melyet a késõbbiekben
alkalmazni akar, egy szert, mely olyan mély, álomszerû
állapotot idéz elõ, mely megtévesztõen adja vissza a halál
körülményeit izommûködés, légzés, és szívmûködés károsodása
nélkül,
teljes nyugalmi állapotot, kómát produkál. Andrews azt állította, hogy
számtalan alkalommal látta a szert hatni, bennszülött
kísérletek során. Némelyikük napokig volt abban a mélyálomban, mely annyira
halálszerû, mint a halál maga. Ez a szer az aktív
életfunkciókat oly mértékben függeszti fel, hogy még a legnagyobb
gyakorlattal bíró orvosokat, szakembereket is megtéveszti.
Andrews, õ maga, mint az idevonatkozó valamennyi törvény
ismerõje, állítja, hogy e szer hatása alatt álló bármely
személyrõl
fenntartási nélkül állít ki hivatalos halotti bizonyítványt a
legtapasztaltabb halottkém is. Kijelentette, hogy túl azon, hogy a test
külsõleg teljesen hullaszerû, a szer hatásának elmúltával
semmiféle maradó hatást nem talált az esetek során egyszer sem.
Egy ideig értetlenül álltam, de amikor felfogtam szavai értelmét, rosszul
lettem, remegtem és hányinger fogott el. Másfelõl
viszont megkönnyebbültem, hogy körvonalazódik elõttem a menekülés
útja, legalábbis részlegesen mentesülhetek az átok alól.
Létezik kiút a számûzetésbõl, melybe korunk társadalmi normái
taszítanak, s létezik kiút a szégyenteljes, lassú és kegyetlen halál
elõl is, melyet pedig betegségem tartogat számomra. Röviden a terv
az volt, hogy Andrews bead nekem egy jókora adagot ebbõl a
szerbõl, értesíti a hatóságot, és hamarosan halottá nyilváníttat.
Majd megszervezi a temetésemet is, amilyen gyorsan csak
lehetséges. Biztosított róla, hogy a felületes vizsgálat át fog siklani
mindazon jelek fölött, melyek a rettenetes betegség kezdeti
jeleire utalnak, az igazság nem fog kiderülni. Az elmúlt tizenöt hónapban
csak kevéssé haladott elõre a kór, kifejlõdéséhez hét év
kell.
Késõbb, mondta, jöhet a feltámadásom. A családi temetõben -
örökölt birtokom határán, s Andrews udvarházától is mindössze
negyedmérföldnyire - lezajló szertartás után jöhet a következõ
lépés. Amikor a gyászoló tömeg a temetõt elhagyja és a vidék lakói
halálomat tudomásul veszik, meg fogja nyitni a síremléket, s saját házába
szállít, ahol titokban és csendben élhetek, s
gyógyulhatok, kalandom által pedig semmi módon nem rosszabbodik sorsom.
Rettenetesnek és merésznek tûnt az elém vázolt
terv, de ez biztosította egyedül számomra a reményt, elfogadtam hát
ajánlatát, de számtalan kétség merült fel bennem. Mi
történik, ha kevésnek bizonyul a szer hatása, és még a lezárt koporsóba
térek magamhoz?
Mi történik, ha a halottkém mégis felfedezi ezt a borzasztó trükköt, és
temettetésem kudarcba fullad? Ilyen és ehhez hasonló
kételyek támadtak bennem a kísérlet elõtt. Talán mégis a halált
kellene választanom, rettegtem, hogy rontásba visz a sárga kór, s
folyamatosan rettegtem, ahogy éreztem a fekete szárnyak állandó jelenlétét
felettem.
Szerencsére megkímélt a sors és állapotom, hogy láthassam saját temetésemet
és a halotti szertartást. Úgy történt, ahogy
Andrews tervezte, a Haiti-méreg hatására kómába estem, alapos éjsötét
álomba. A szobámban feküdtem, s Andrews elmondta a
halottkémnek, hogy bizony már korábban is sokat panaszkodtam a szívemre,
mely végül is felmondta a szolgálatot.
Természetesen nem volt balzsamozás - Andrews felügyelte az egész procedúrát
- s a harmadik nap délután a legmélyebb
titoktartás mellett tehetetlen testemet Andrews szállította a megbeszélt
helyre. Jó fizikuma garantálta, hogy ne okozzon gondot
szállításom. Az öreg Simes, titoktartást esküdött, és segített Andrews-nak
e hátborzongató munkában.
Egy héttel késõbb már ágyamban fekhettem. Még tartott a szer hatása,
egyelõre bénultan feküdtem, s fejemet is alig tudtam
mozgatni. Érzékeim tökéletesen mûködtek, ám egy újabb hétnek kellett
eltelnie, míg étvágyam is visszajött, s normális
mennyiségben tudtam táplálkozni. Andrews elmagyarázta, hogy szervezetem
csak fokozatosan nyeri vissza mûködõképességét,
ám a lepra jelenléte a testemben jelentõsen ki fogja tolni
felgyógyulásom idejét. Úgy tûnt nagyon érdekli õt állapotom
változása,
a fellépõ tünetek, és állandóan érdeklõdött arról, hogy érzem
magam gyógyuló testemben.
Hosszú idõ telt el, míg testem valamennyi részét újra uralni tudtam,
s legtovább legyengült végtagjaimban s törzsemben tartott a
http://hplovecraft.uw.hu/index.php?module=library&opt=lit&sor=25〈=magyar
(2 of 5)2007.08.13. 4:42:44
Magyar Lovecraft Honlap
bénulás. Testem normális reakciói jóval hamarabb helyreálltak. Érzéketlen
törzsemen fekve idegenül éreztem magam, mintha
állandóan érzéstelenítõvel nyomnák tele a gerincemet. Értetlenül
álltam ezzel a megmagyarázhatatlan érzéssel szemben, hiszen
fejem és nyakam könnyedén tudtam mozgatni, se fejfájásra se más
jellegû zavarra nem panaszkodhattam.
Andrews ezt azzal magyarázta, hogy elõször testem felsõ fele
\"tért magához\", s a szer a test többi részében tovább hatott, teljes
bénulásomra azonban õ sem számított, s habár állapotom kissé
aggasztotta, érdeklõdésének középpontjában már a kezdetektõl
reflexeim és idegi reakcióim álltak. Beszélgetéseink során gyakran
figyeltem fel tekintetében arra a furcsa villanásra, ahogy a
díványról rámpillantott, a diadal csillogására, az öröm villanására, melyet
furcsamód hangosan soha nem nyilvánított ki, mégis
látszott rajta, boldog, hogy megmenekültem a halál markából. S habár a
legrettenetesebb eseményeken túljutottam, még sok
fárasztó és unalmas nap áll elõttem, míg valamennyi végtagom
tökéletesen engedelmeskedik majd parancsaimnak. Ám én fel
akartam állni és elkezdeni a járást a szobában, õ visszatartott
engem, mondván hogy ráérek, hosszú idõ fog még eltelni, míg más
emberek társaságát élvezhetem. A szavait nem értettem, bármilyen mély
benyomást gyakorolt is rám, szörnyû jelentésüket csak
hosszú hetek múlva értettem meg.
Az ágyban végbement rémítõ ostrom során Andrews és én némileg
eltávolodtunk egymástól. Nem annyira barátként bánt már
velem, inkább eszköz ügyes és mohó ujjai között. Megszállottságában
váratlan jegyeket fedeztem fel - alantas és kegyetlen
jelleget öltött viselkedése - például, hogy milyen megalázó, galád módon
bánt Simes-sal, mellyel engem is a szívem legmélyéig
megbántott. Gyakran akart nekem bemutatni laboratóriumában élõ
állatokon kísérleteket - melyeket különös kegyetlenséggel
hajtott végre. Élõ állatokon, a titkos terveihez végrehajtandó
mirigy- és izomtranszplantációihoz mindig tartott nyulakat és
tengerimalacokat. Fokozott kíváncsisággal alkalmazta az újonnan felfedezett
altatófolyadékot életfunkciókat felfüggesztõ
kísérletei során. De ezek csekélységek azokhoz a dolgokhoz képest, melyeket
véletlenül tudtam meg Simes elejtett szavaiból.
Nem voltam biztos abban, hogy az öreg szolga mindent ismer, de bizonyára
sok mindenrõl tudomása van, hiszen állandó társa
volt mindkettõnknek, Andrews-nak és jómagamnak.
Az idõ múlásával, egy lassú de szilárd meggyõzõdés
költözött nyomorék testembe, és a jelek arra utaltak, hogy Andrews-t
állapotom példátlan fanatizmussal vizsgálja és elemzi. Már tisztán
látszott, hogy baráti érzései kihunytak hideg analitikával
fordul felém, pulzusomat és szívverésemet a szokásosnál buzgóbban
vizsgálja. Néha, a vizsgálat lázában, feltûnt remegõ keze -
ami bizony szokatlan egy gyakorlott sebésztõl - de feltûnt a
vizsgálat hanyag módja is. Nem tudtam egy pillantást sem vetni
testemre, de az érintés helyébõl éreztem, hogy testemnek tömege és
súlya van, ahogy az korábban oly ügyetlennek és
ismeretlennek tûnt.
Fokozatosan újra használni tudtam kezeimet és lábaimat, a bénulás fagya
lassan felengedett, ám egy új, rettenetes érzés kerített
hatalmába, idegennek éreztem magam saját testemben. Kezeim nehézkesen
hajtották végre elmém utasításait, és minden
mozdulatom sutára sikeredett, valami ideges remegéssel párosulva. Kezeim
tehát esetlenek maradtak, és az idõ haladtával ehhez
kénytelen-kelletlen hozzá is szoktam. Úgy gondoltam, hogy a bennem
eluralkodó fertõzésnek tulajdonítható ez a jelenség.
Észrevétlenül kezdõdött, a korai tünetek nem utaltak erre (bátyám
esete egészen másképp kezdõdött), lehetõségem pedig nem
volt megítélni helyzetemet; mióta Andrews kerülte a témát, én pedig jobbnak
tartottam, ha nem szólok neki tapasztalataimról.
Egy nap megkérdeztem Andrews-t - már hosszabb ideje nem tekintettem a
barátomnak - megpróbálhatok-e felkelni és felülni az
ágyban. Elõször határozottan tiltakozott, majd késõbb,
megfelelõen betakarózva és vigyázva, hogy ne érjen hideg
levegõ,
beleegyezett. Furcsálltam a dolgot, hiszen mindig kellemes
hõmérséklet volt a szobában, ilyen jellegû panasz idáig fel
sem merült
bennem. Most, amikor a késõ õsz lassan télbe fordult, a
szobámat mindig megfelelõen felfûtötték. Egy csípõs
hideg éjszaka,
amikor kipillantottam az ablakon, nyomasztó égboltot pillantottam meg,
melybõl észleltem az évszak és idõjárás változását, a
szoba elhanyagolt falán ugyanis nem volt semmiféle naptár, melybõl a
múló idõre következtethettem volna. Az ágyban szinte
teljesen elvesztettem idõérzékemet. Simes nagylelkû segítsége
enyhített kellemetlen helyzetemen, könnyebben tudtam ülni az
ágyon, Andrews hidegen szemlélte kínlódásomat a laboratórium ajtajából.
Aprócska sikerem lassú mosolyt csalt arcára, majd
megfordult és eltûnt a sötétlõ ajtónyílásban. Hangulata
semmivel sem javított állapotomon.
A korábban pontos és következetes Simes most már gyakran késett,
elhanyagolta velem kapcsolatos feladatait, néha órákra
egyedül hagyott.
Egykori barátaimtól egyre inkább eltávolodtam, s helyzetem egyre romlott.
Úgy tûnt kezeim és lábaim a takaró alatt alig voltak
képesek követni elmém utasításait, és el kellett fogadnom, hogy a
folyamatos mozgáshoz még igen hosszú idõnek kell eltelnie.
Ujjaim siralmasan esetlenül mozogtak, számomra teljesen ismeretlen érzést
keltett, amikor megérintettem velük valamit,
furcsálltam a dolgot és teljesen lehangolt, hogy együtt kell élnem
betegségemmel, melyet még ez a rettenetes ügyetlenség is
súlyosbít.
Egyik este gyógyulásom során, rémítõ álmok kezdtek gyötörni. Nemcsak
éjszaka, de napközben is kínoztak. Ébredésem során
iszonyatosan ordítottam, rettenetes rémekkel szálltam szembe,
melyekrõl elgondolni sem mertem, hogy éber állapotban is
megjelenhetnek. Ezek a víziók fõleg hátborzongató dolgokat
tartalmaztak, éjszakai temetõket, lopakodó hullákat, elveszett
lelkeket a vakító fények és árnyékok örvényében kavarogva. E rettenetes,
valósághû látomások szörnyen felkavartak, úgy tûnt
valami belsõ befolyás indukálta a nyughatatlan halottak holdfényes
sírköveinek és végtelen katakombáinak e hátborzongató
vízióit. Nem ismertem fel e helyszíneket, a hét végéig szinte végig
õrjöngtem ezektõl az utálatos gondolatoktól, melyek úgy
tûntek, mintha tudatom mélyérõl tolultak volna fel.
Abban az idõben lassan tervezgettem, mi módon gyûjthetnék
erõt és kerestem a menekülés módját ebbõl az élõ
pokolból, melybe
http://hplovecraft.uw.hu/index.php?module=library&opt=lit&sor=25〈=magyar
(3 of 5)2007.08.13. 4:42:44
Magyar Lovecraft Honlap
belekényszerítettek. Andrews egyre ritkábban és ritkábban látogatott meg,
bár látszólag nagy erõfeszítéseket tett szabályos
izommûködésem helyreállításában és gyógyulásom felgyorsításában.
Egyre jobban meggyõzõdtem arról, hogy laboratóriumában
kegyetlen és gonosz események folynak, az ajtón keresztül hatoló, sokkoló
állati vinnyogás és sírás undorítóan borzolta
egyébként is gyenge idegrendszeremet. Fokozatosan tárultak fel
elõttem azok a jelek, melyekbõl arra következtethettem, hogy
számûzetésem és megmentésem nem baráti és embertársi cselekedet volt,
hanem saját átkozott céljainak érdekében végezte
ezeket a kárhozott kísérleteket. Az egykor figyelmes Simes is egyre jobban
és jobban hanyagolt, meg voltam gyõzõdve róla, hogy
már az öreg szolga is az ördöggel cimborál. Andrews már régóta nem
barátként, hanem mint a kísérletének tárgyaként kezel
engem, ahogy ravasz tekintettel állt és bámult rám a keskeny ajtónyílásban,
miközben ujjai között szikéjét forgatta. Korábban
egyetlen embert sem láttam még ily gyökeresen megváltozni.
Eredetileg jóképû, férfias, markáns arcélét most sûrû
körszakáll határozta meg, és szemei csillogásából, mintha valami sátáni
lélek nézett volna vissza. Hideg, számító tekintetétõl végigfutott
az ember hátán a hideg, megborzongtam az iszonyattól, és
kiérezhettem ebbõl a tekintetbõl, hogy a továbbiakban már
csak magamra számíthatok.
Idõérzékemet már teljesen elveszítettem e taszító álom-folyam
hatására, összefolytak a nappalok és éjszakák, nem tudtam már
követni az idõ múlását. A függönyök gyakran már nap közben is be
voltak húzva, s a szobában csak az asztali gyertyatartó
halovány viaszfénye uralkodott. Az eleven rettenet és látomások rémálmai
környékeztek, mégis úgy tûnt, fokozatosan
visszanyerem erõmet. Mindig gondosan válaszoltam Andrews kérdéseire,
melyek reakcióim és végtagjaim állapotára
vonatkoztak, ám a testembe fokozatosan visszatérõ furcsa
erõrõl hallgattam, de számoltam azzal, hogy vészhelyzetben
erõsödõ
szervezetem fog megmenteni.
Végül, egy hideg éjszaka, mikor a gyertyák elaludtak, s a holdfény a sötét
függönyökön keresztül sápadtan világított rá ágyamra,
elszántam magam, hogy felkelek és végrehajtom, amit már régóta terveztem.
Foglyul ejtõim várhatóan több órán keresztül nem
is fognak felém nézni, biztos voltam benne, hogy mindketten szomszédos
szobáikban alszanak. Roppant gondosan és óvatosan
mozdultam meg, lassan felültem és óvatosan kúsztam ágyamból, le a padlóra.
Hirtelen pillanatnyi szédülés fogott el, s testemet
elöntötte a gyengeség hulláma. Végül azonban erõm visszatért, s
megragadtam az ágy lábát, majd hosszú hónapok óta elõször
álltam fel. Fokozatosan futott át rajtam ez az új erõ, s felvettem
azt a sötét köntöst, amelyet az ágy melletti széken találtam.
Egészen hosszú volt, teljesen eltakarta hálóruhámat. Újra rám tört az az
érzés, melyet az ágyban oly gyakran tapasztaltam,
végtagjaim nehezen mozogtak, s idegenszerûnek tûntek. De
sietnem kellett, annyira amennyire erõmbõl tellett. Utoljára
még
elõvigyázatosan, lábamat régi cipõimbe csúsztattam,
megesküdtem volna, hogy sajátom, ám mégis furcsamód lötyögött
lábaimon, úgy hogy arra gondoltam, az öreg Simes cipõit találtam
meg.
Mivel nem láttam más nehéz tárgyat, az asztalról a hatalmas gyertyatartót
kaptam fel, megcsillant rajta a holdfény, ahogy
rendkívül óvatosan a laboratórium ajtaja felé araszoltam vele.
Elsõ lépéseimet imbolyogva, nehézségek árán tettem meg, s a
félhomályban képtelen voltam megfelelõ gyorsasággal haladni.
Amikor elértem a küszöböt, megpillantottam egykori barátomat, aki egy nagy
kárpitozott székben ült, mellette egy laborállvány,
különféle lombikokkal és üvegekkel. Az asztalnak támaszkodott és kifelé
nézett a nagy ablakon, valamiféle részeg, önelégült
mosollyal arcán. Egy nyitott könyv feküdt elõtte - egy könyv azok
közül a rettenetes kötetek közül, melyeket volt szerencsém
megismerni.
Egy hosszú pillanatig vártam, majd mielõtt észrevett volna,
elõreléptem, s nehéz fegyveremmel lecsaptam védtelen fejére. A
tompa csattanást a fröccsenõ vér követte, s a gonosz test betört
koponyával csuklott össze a padlón. Nem éreztem bûnbánatot,
már régen nem viselkedett emberi módon. Átkozott sebészi tevékenységének
rettenetes bizonyítékai a szobában szerteszét
szóródtak, különféle befejezett vagy félkész kísérletek tárgyai, úgy
éreztem elég bizonyítékot találtam ahhoz, hogy
lelkiismeretemet megnyugtathassam. Andrews túl távolra sodródott, elveszett
sötét üzelmeinek világában - melyekrõl én most
undorító bizonyosságot szereztem -, úgy hogy kötelességem volt ezeknek
véget vetni.
Rádöbbentem, hogy Simes-sel nem lesz ilyen könnyû dolgom, hiszen
Andrews esetében a jó szerencse mellettem volt. Mikor
végül csekély zajt csapva kinyitottam a cselédszoba ajtaját, tudtam, hogy
minden erõmre szükség lesz ahhoz, hogy, befejezzem,
amit a teremtõ elvár tõlem.
Az öregember szobája a legtávolabbi, sötét zugban volt, az épület északi
oldalán, de a sötétben is megláthatta árnyékomat, ahogy
közeledtem. Rekedten felüvöltött, ám én már a küszöbrõl megcéloztam
a gyertyatartóval. Valami lágyat találtam el, puffanó hang
hallatszott a sötétben, de az ordítás folytatódott. Ettõl kezdve az
események ködösen keveredtek össze számomra, de arra
emlékszem, hogy dulakodtunk, fojtogatni kezdtem és az erõ egyre
jobban fogyott és fogyott belõle. Rettenetes dolgokat makogott
a gazdáról, mielõtt kezet emeltem rá, és sírt és könyörgött
kegyelemért miközben ujjaim megragadták. De nem kegyelmeztem,
abban az õrült pillanatban Andrews-sal azonosítottam az öreget, s
végül õ is úgy végezte...
A sötét kamrából visszavonulóban, nekimentem a lépcsõház ajtajának,
kitártam magam elõtt és valahogy négykézlábra
ereszkedtem. Nem világított lámpa, egyedül a hold mutatott utat a nappali
keskeny ablakain beszûrõdve. De õrült utam a hideg,
nyirkos kõlapokon araszolva rettentõ energiát vett ki
belõlem, elfáradtam, s a bejárati ajtóig csak nagy sokára jutottam
el
motoszkálva, csúszva-mászva a minden beborító sötétségben.
Az ezt követõ idõszakból csak homályos emlékeim és
visszatérõ foltok maradtak, miközben a magas, õsrégi folyosón
haladtam,
az egykor ismerõs és barátságos árnyékok most ellenségesen és
felismerhetetlenül magasodtak fölém, lebotorkáltam a kopott
csigalépcsõn valamiféle dermedt, suta mozdulatok segítségével,
melyeket más okozott, nem a rémület. Egy pillanatra
http://hplovecraft.uw.hu/index.php?module=library&opt=lit&sor=25〈=magyar
(4 of 5)2007.08.13. 4:42:44
Magyar Lovecraft Honlap
megpihentem az óriási udvarház árnyékában, majd végigfutott tekintetem az
ezüstös hold vágta fényösvényen, mely õsapáim
házáig világította az utat. Mindössze negyedmérföldnyire emelkedett a
félhomályban, de most számomra hosszú útnak
ígérkezett, s keresztbe, a legrövidebb úton, a réten át indultam.
Megragadtam egy száraz botot, s mint egy sétapálcával felszerelkezve vágtam
neki az erõtpróbáló útnak. Elõttem csak pár karó
látszott a hold fényében azon a mezõn, melynek túlvégén az a kúria
magasodott, melyben tiszteletre méltó õseim éltek és haltak.
Tornyai ott magasodtak a pislákoló fényben, a hegy oldalát fekete árnyék
borította, melyet mozogni és hullámozni véltem,
mintha valami ismeretlen anyag fortyogna a légben. Ott állt fél évszázados
örökségem, melyet sok évvel ezelõtt azért hagytam
magára, hogy a fanatikus Andrews-sal folytassam életemet. Üresen ált ott,
azon a kárhozott éjszakán, s én remélem hogy ez
mindig így marad.
Másféle hangulatban értem el az õsi helyet, habár utam második
felére egyáltalán nem emlékeszem. Elég volt elhaladnom
családunk temetõjének közelében, azokon a moha-borította omladozó
köveken, s én egész utamat feledni kívántam. Ahogy
elértem a holdfény ösvényét a régi meghittség - mely abnormális létem során
olyannyira elkerült - visszatért gyötörni engem egy
egészen váratlan módon. A síremlékem bejáratát kiszabadítva az otthon
meghitt varázsa nõttön nõtt bennem, ám az
idegenszerûség és testetlen lét borzasztó érzéseinek oly hullámai is
kísérték, melyeket már oly jól ismertem. Elégedett voltam
tehát, s ahogy a vég közeledett, de nem álltam meg érzelmeimet elemezni,
amikor állapotom mégborzasztóbb volta tudatosult
bennem.
Saját síromat könnyedén megtaláltam, a fû még alig kezdett kibújni a
gyeptéglák darabjai közül. Lázas sietséggel, puszta kézzel
estem neki a halmocskának, úgy kapartam a nedves földet, az egykori gödör
fölött, eltávolítva, szétszórva füvet, gyökereket. Hogy
meddig ástam kutyamódra a salétromos talajt, míg ujjaim a koporsó fedelét
el nem érték, megmondani sohasem tudom, ám az
izzadság ömlött testemrõl, beszakadt körmeim alól pedig szivárgott a
vér.
Végül az utolsó göröngyöt is felhajítottam, s reszketõ kézzel
mozdítottam meg a nehéz fedelet. Ujjaimmal benyúltam a résbe és
felkészültem a fedél felemelésére, amikor büdös és émelyítõ
bûz támadta meg az orromat. Elborzadva egyenesedtem fel. Milyen
idióta cserélte el a sírkövet, amiért tévedésbõl más test nyugalmát
zavartam meg? Ezt a borzasztó bûzt nem lehet félreismerni.
Fokozatosan fogott el az a kegyetlen bizonytalanság és felkúsztam az üreg
oldalán. Egy újabb pillantást vetettem a nemrég
készült fejfára, s ez elég is volt. Ez valóban az én saját sírom volt, de
miféle bolond ember temette bele ezt a másik holttestet?
Egyszerre csak egy rettenetes gondolat villant át az agyamon. A szag,
rothadó jellege ellenére, ismerõsnek tûnt - valahogy
iszonyúan ismerõsnek... Még nem adtam hitelt érzékeimnek egy ilyen
ötlethez. Tántorogtam és káromkodtam, éreztem fekete
ürességbe még egyszer, és segítségül kapkodva gyufát gyújtottam, s emeltem
a teljesen nyitott koporsó fölé. Akkor a fény elaludt,
mintha egy rosszindulatú kéz oltotta volna el, és én õrjöngve
kúsztam kifelé ebbõl az elátkozott gödörbõl, dermedten az
utálattól
és a rettenettõl.
Mikor visszanyertem öntudatomat, saját birtokomon feküdtem a ház bejárata
elõtt, ahova a temetõtõl kúsztam, arról az utálatos
találkozóról. Észleltem a pirkadat fényében a kilincset a kezem ügyében,
erõtlenül próbáltam feltápászkodni, s kinyitni magam
elõtt a régi bejárati kaput. Beléptem arra a helyre, melyre -
biztosan tudom - több mint tíz éve nem lépett ember. Egyfajta láz
pusztította amúgy is legyengült testemet, állni is alig voltam képes, de
lassan csak végigmentem a dohos, homályos szobák,
lépcsõk során egészen a dolgozószobámig - melyet oly sok évvel
korábban hagytam el.
Amikor a nap már magasan áll, el fogok menni az õsi kúthoz, mely az
öreg fûzfa alatt áll a temetõ mellett, és belevetem torz
testemet. Más ember nem láthatja többé ezt az istenkáromló külsõt,
melyben tovább élt lelkem, mint szabad lett volna. Nem
tudhatom, mit mondanak majd azok az emberek, kik felfedezik feldúlt
síromat, de ez már nem okoz nekem gondot, ha feledést
találok azokra a dolgokra, melyeket azon az omladozó, mohalepte rettenetes
helyen láttam.
Most jöttem rá, miért voltak oly titkosak Andrews cselekedetei; miért volt
oly démoni pillantása tetszhalálom után. Magának
szánt engem a vitrinbe, mintaként az örök idõknek - egy példány a
sebészet dicsõségére, a tisztátlan boszorkányság
mestermunkája? az egyedülállóan romlott mûvész mintapéldánya. Hol
járt Andrews és mit szerzett, amíg én átkozott, romló
birtokán feküdtem, talán soha nem fogom megtudni; de jobban tartok
Haiti-bõl hozott pokoli gyógyszerétõl. Legvégül pedig ezek
a hosszú, szõrös kezek és iszonyúan rövid lábak, melyek oly idegenek
számomra... idegen minden természetes és épelméjû
emberi törvény számára. A gondolat, hogy én e testben gyötrõdöm
továbbra is, ez az újabb pokol...
Most már csak egy kívánságom van; amit minden ember kíván, Isten áldását
kértem kegyeletteljes halálomhoz; amit ott
kívántam az õsi temetõ földjén állva abban a kárhozott
percben, amikor a koporsó fedelét felemelve megpillantottam saját
összeaszott, korhadó, lefejezett testemet.