Álmok a boszorkánykonyhában


Hogy az ámok hozta-e a lázat, vagy a láz az ámokat, azt nem tudta Walter
Gilman. Az egész mögöttt az a sötét rettegés gunnyasztott, amelytől
fekélyes volt az ódon város meg az istentől elrugaszkodottan áporodó,
oromtetős manzárdszoba, ahol írt és tanult, számokkal meg képletekkel
viaskodott, amikor éppen nem hánykolódott a hitvány vaságyon. Hallása
természetellenesen, elviselhetetlenül kiélesedett, a kandallópárkányon az
olcsó órát rég leállította, mert ketyegése ágyúzásként dübörgött fülében.
Éjszakánként elég volt a kinti fekete város alattomos fészkelődése, a
patkányok baljós motozása a féregrágta válaszfalakban, a vén ház titkos
ácsolatának roppanásai, hogy úgy érezze, ördögök lakodalmaznak
dobhártyarepesztő ricsajjal. A sötétség zsongott a megmagyarázhatatlan
hangoktól - o mégis attól reszketett néha, nehogy elnémuljanak, és neki meg
kelljen hallania a zajok mögött sejtelmesen ólálkodó halkabb neszezést.
Arkham legendáktól kísértett városában történt, hol változatlanul bújnak
össze a roskatagon düledező manzárdok, melyek fölött a padlásokon
boszorkányok rejtőztek a király emberei elől a tartomány régi, sötét
napjaiban. De még ebben a váróban se akadt vérfagyasztóbb emlékezetű hely,
mint ez a manzárdszoba, mely Gilmannek tartott födelet - mert ugyanez a ház
és ugyanez a szoba tartott födelet a vén Keziah Masonnek, aki teljesen
érthetetlen módon szökött meg a salemi tömlöcbol. 1692-ben esett - a
porkoláb megbolondult, apró, szorös, fehér agyarú valamirol makogott, mely
Keziah cellájából nyargalt volna elo; és még maga Cotton Mather se tudta
mivel magyarázni a szürke kofalra néminemu ragadós piros lével odamázolt
szögeket és kanyarokat. Lehet, hogy Gilmannek nem lett volna szabad olyan
keményen tanulnia. A nem euklideszi geometria és a kvantumfizika egymagában
is megvisel bármely agyvelőt, de ha valaki még össze is keveri őket a
néprajzzal, úgy próbál sokdimenziós fura hátteret kerekíteni rémmesék
iszonyú sejtetései és a kandalló mellett suttogott zagyva mendemondák mögé,
az aligha remélheti, hogy megússza szellemi túlfeszültség nélkül. Gilman
Haverhill-bol jött, de csak az arkhami egyetemen kezdte összefüggésbe hozni
a matematikát az ó varázsolások lidérces legendáival. A vén város levegője
valamely titokzatos módon hatott a képzeletére. A Miskatonic professzorai
nógatták, hogy vegye lazábbra, és több téren is tudatosan megrövidítették
tananyagát. Sőt eltanácsolták az egyetemi könyvtár egyik zugában kulcs és
lakat alatt őrzött, tilalmas titkokat taglaló gyanús régi fóliánsoktól is.
Csakhogy elkéstek az elővigyázattal, mert Gilman már tudomást szerzett
Abdul Alhazred félelmetes Necronomiconjának rettentő sejtelmeiről, a
töredékes Eibon könyvéről, von Junzt betiltott Unaussprechlichen
Kultenjérol, és összekapcsolta őket a tér tulajdonságainak, az ismert és
ismeretlen dimenziók viszonyának elvont képleteivel. Tudta, hogy az egykori
Boszorkányházban van a szobája - hiszen épp ezért vette bérbe. Essex megye
levéltára sok feljegyzést őriz Keziah Mason peréről, kínzásokkal kicsikart
vallomásáról a törvényszék előtt, mely utóbbi egészen eszeveszett
elragadtatást lobbantott Gilmanben. Keziah vonalakat és görbéket emlegetett
Hathirne bírónak, amelyekkel kitűzhető a falakon túli másik dimenzióba
vezető út iránya, és célzott rá, hogy ily vonalakat és görbéket sűrűn
használnak bizonyos éjféli összejöveteleken a Kaszálódomb mögötti fehér kő
sötét völgyében és a folyó lakatlan szigetén. Beszélt a Fekete Emberről,
esküjéről és arról, hogy új titkos nevén o most Nahabnak hívatik. Aztán
fölrajzolta cellája falára ezeket a vonalakat és eltűnt. Gilman sajátos
dolgokat feltételezett Keziahról, és különös borzongás fogta el, hallván,
hogy a boszorkány háza több mint kétszázharmincöt év után még mindig áll.
Amikor hírét vette, mit sugdosnak az arkhamiak a hajdani otthonában és a
szűk utcákon osonó Keziahról, az itt és más házakban alvó személyeken
talált, csorba emberi fogak hagyta harapásokról, a május első napja és
mindenszentek táján felhangzó gyereksírásról, a bűzről, mely e rettegett
idoszakok után árad az ócska padlásról, a korhatag épületben meg a városban
settenkedo, éles fogú, szorös kis lényrol, amely a hajnal elotti
legsötétebb órákban szokta kíváncsian szaglászni az embereket, elhatározta,
hogy kerül, amibe kerül, de o ott fog lakni. Nem volt nehéz, mert a
réges-rég bérleménnyé alakított ház rossz hírben állt, alig lehetett lakót
találni olcsó, bútorozott szobáiba. Gilman maga se tudta, mit vár, o csak
azt tudta, hogy ott akar lenni, ahol a XVII. században egy közönséges
vénasszony valamilyen körülmény folytán a matematika oly mélysé geibe
pillanthatott le, többé-kevésbé váratlanul, ameddig talán még Planck,
Heinsenberg, Einstein és De Sitter sem jutottak el legmodernebb kutatásaik
során. Minden hozzáférheto helyen, ahol csak levált a tapéta,
végigbogarászta a deszkát és a gipszet a titokzatos rajzok után, és egy
héten belül sikerü lt megkapnia a keleti manzárdszobát, ahol állítólag
Keziah uzte vajákolásait. Üresen állt osidok óta - soha, senki nem akart
itt lakni -, a lengyel háziúr mégis kelletlenül adta bérbe. Amíg lázba nem
esett, mégse történt semmi Gilmannel. Semmiféle kísérteties Keziah nem
röpködött a komor folyosókon és a szobákban, semmilyen szaglászó szorös
lényecske nem lopódzott föl a vészjósló kakasülore, és hiába kereste
lankadatlanul, csak nem találta a boszorkány varázsigéit. Néha csatangolt
áporodottan buzlo, kövezetlen mellékutcák árnyas labirintusában, ahol
ismeretlen korú, baljós, barna házak doltek egymásnak, és bámultak gúnyosan
keskeny kis ablakszemeikkel. Tudta, hogy itt különös dolgok estek valaha,
és a felszín mögött mé g mindig lappang a halk sejtelem, hogy talán nem
pusztult el mindenestül a szörnyu múlt - legalábbis nem itt, a legsötétebb,
legszukebb és legszövevényesebb sikátorokban. Kétszer is átevezett a folyó
rossz híru szigetére, és lerajzolta, milyen szögekben állnak a homályos
eredetu, idotlen idok óta itt sorjázó, mohos szürke kövek. Gilman szobája
tágas volt, ámde furcsán szabálytalan alakú: túlsótól innenso végéig az
északi fal észrevehetoen befelé dolt, az alacsony mennyezet pedig enyhén
lejtett ugyanebbe az irányba. Egy tátongó és néhány betömött patkánylyukon
kívül nem volt felfedezheto semmiféle átjáró - vagy arra utaló nyom - a
ferde szobafal és a ház meroleges északi frontja által határolt térbe, noha
kívülrol nézve látni lehetett egy ablakot, melyet réges-rég deszkázhattak
be. Ugyancsak hozzáférhetetlen volt a mennyezet fölötti, minden bizonnyal
lejto padlástér. Amikor Gilmar létrán fölkapaszkodott a ház többi részét
lezáró, pókbeszotte vízszintes padlásra, megtalálta egy hajdani ajtó
nyomait, melyet szorosan eltorlaszoltak vastag deszkákkal, és még meg is
erosítettek a gyarmati asztalosok használta zömök ékekkel. De bármennyit
gyozködte is a flegmatikus háziurat, nem tudta rávenni, hogy beengedje
vizsgálódni valamelyik lezárt térbe. Idő múltával egyre jobban
megszállottja lett szobája szabálytalan falának és mennyezetének; kezdett
matematikai jelentést tulajdonítani a furcsa szögeknek, melyek mintha
sugallatos támpontokat adtak volna rendeltetésüket illetoen. A vén
Keziahnak, tépelodött Gilman, kiváló oka lehetett e sajátos dölésszögu
szobában lakni; vagy nem azt vallotta-e, hogy bizonyos szögek segítségével
lehet átlépni az általunk ismert tér határát? Érdeklodése fokozatosan
elfordult a ferde felületek mögött rejtezo urtol, mert most már úgy tunt
neki, hogy e síkok rendeltetését az o oldalán kell keresnie. Az enyhe
idegláz és az álmok február elején kezdodtek. Egy ido óta Gilmanre sajátos,
mondhatni, delejes hatást gyakoroltak szobája különös szögletei; ahogy
haladt elore a zord tél, úgy bámult o mindinkább lenyugözve a sarokba, hol
a bedolo fal és a lehajló plafon találkozott. Akkoriban már komolyan
aggasztotta, hogy képtelen tanulmányaira összpontosítani, és betegesen
rettegett a félévi vizsgáktól. Nem kevésbé idegesítette agyonfinomult
hallása. Az élet folyamatos és úgyszólván elviselhetetlen hangzavarrá
fajult, és ehhez járult még azoknak a talán életen túli tartományból
érkezo, a meghallhatóság peremén repeso más hangoknak az örökös, iszonytató
sejtelme. Ami a valódi lármát illeti, az ócska válaszfalakban nyüzsgo
patkányok voltak a legrosszabbak. Idonként mintha szántszándékkal
kapirgáltak volna. Amikor az északi fal mögött hemzsegtek, úgy rémlett,
valami száraz csörgés keveredik zajongásukhoz; ha pedig a ferde plafon
fölött zsinatoitak, a fiatalember mindig megdermedt, mintha valami
szörnyuséget sejtene, mely csak az idejét várja, hogy alászálljon, és
minden, és mindenestül elnyelje ot. Az álmok túl voltak az ép ész határain.
Gilman úgy sejtette, hogy matematikai és néprajzi búvárlatai közösen
eredményezik oket. Mértéktelenül sokat törte fejét a ködös tartományokon,
amelyek a képletek szerint ott terülnek el a három ismert dimenzió mögött,
és azon az eshetoségen, hogy a vén Keziah Mason, valami elképzelhetetlen
delejtol vezérelve, tényleg megtalálta a kaput ezekbe a tartományokba. A
boszorkány és a vádlók vallomásainak megsárgult megyei jegyzokönyveibol
olyan sátáni erovel áradt az emberi tapasztalatokon kívüli dolgok sejtelme,
és minden hihetetlen ré szlet ellenére is oly kínos életszeruséggel írták
le a futkosó kis szormókot, a banya kíséro szellemét! Ez a megtermett
patkánynál nem nagyobb valami, amelyre a fura \"Barna Jenkin\" nevet
akasztották a városiak, nem mindennapi tömeges hallucináció terméke
lehetett, mert 1692-ben nem kevesebb mint tizenegy személy vélte
megpillantani. A késobbi mendemondákban is meghökkentoen sok volt a közös
elem. A szemtanúk szerint a valami hosszú szöru és patkányforma; hegyes
fogú, szakállas pofája azonban ördögien emberi, mancsai pedig olyanok, mint
parányi emberkezek. O volt a postás a vén Keziah és a sátán között, a
boszorkány vérén élt, akit vámpírként szopott. Valami undok vihogás volt a
hangja, és minden nyelven tudott szólani. Álmainak minden szörny torzalakja
közül Gilman ez istenkáromló csepp korcstól rettegett és undorodott
leginkább, ki ezerszer visszataszítóbb alakban csapongott látomásaiban,
mint bármi más, amit ébren kihüvelyezett ódon feljegyzésekbol és kortársak
sutyorgásaiból. Álmaiban leginkább zuhanni szokott kifejezhetetlen színu
félhomállyal és érthetetlenül zurzavaros hangokkal teli szurdokokba,
melyeknek anyagi vagy gravitációs jellemzoirol ugyanúgy nem volt sejtelme,
mint ahogy azt se tudta, mit keres bennük. Nem járt, nem mászott, nem
repült, nem mozgott, nem kúszott, nem fickándozott, és mégis mindig érezte,
hogy mozog, félig szándékkal, félig szándéka ellenére. Magamagáról nem
alkothatott tiszta képet, mert végtagjait és törzsét mintha lecsapta volna
a perspektíva különös összekuszálódása, azt azonban érezte, hogy teste és
képességei valahogy ferdén kivetültek, és csodálatos módon átváltoztak,
ugyanakkor megorizve néminemu groteszk kapcsolatot az o eredeti arányaival
és tulajdonságaival. A szakadékok egyáltalán nem voltak üresek, zsúfofásig
töltötte oket az idegen lényegu - szervesnek és szervetlennek tuno - anyag
leírhatatlan szögekbe idomult masszája. Néhány szerves tárgy mintha
elmosódott emlékeket ébresztett volna Gilman tudata alatt, bár azt nem volt
képes szavakba önteni, mit idéznek vagy sugalmaznak gúnyolódva. Késobbi
álmaiban kezdte megkülönböztetni egymástól a gyökeresen eltéro viselkedésu
és irányultságú szerves lények osztályait. Volt egy, melynek dolgai mintha
ésszerubben és kevésbé természetellenesen mozogtak volna, mint a többi
osztályba tartozók. A dolgokat - a szerveseket csakúgy, mint a
szervetleneket - nemhogy leírni, de fölfogni sem lehetett. Gilman hébe-hóba
prizmákhoz, útvesztokhöz, kockák és síkok halmazához meg ciklopszfalakhoz
hasonlította a szervetleneket, míg a szervesek buborékcsomókra,
lábasfejuekre, százlábúakra, élo hindu bálványokra és orfikus tuztol
ágaskodó körmönfont arabeszkekre emlékeztették. Elmondhatatlanul fenyegeto
és borzalmas volt minden, amit látott; és valahányszor egy szerves egység a
mozdulataiból következtethetoen észrevette Gilmant, ot valami iszonyatosan
nyers félelem öntötte el, ami általában föl is riasztotta álmából. Hogy a
szerves egységek mitol mozognak, arról ugyanúgy nem volt sejtelme, mint
ahogy azt sem tudta, o maga miként teszi. Egy ido után fölfigyelt egy másik
talányra, mégpedig arra, hogy bizonyos egységek hajlamosak hirtelen
elotunni a semmibol vagy ugyanolyan hirtelenséggel eltunne benne. Ami a
szakadékokat betölto, rikoltó-bömbölo hangzavart illeti, az mind
magasságát, mind színezetét vagy ütemét illetoen dacolt mindennemu
elemzéssel, noha úgy rémlett, mintha a meghatározatlan szerves és
szervetlen dolgok elmosódó vizuális változásaival lenne összhangban. Gilman
állandóan attól rettegett, nehogy egyszer elviselhetetlenné dagadjon a
konok egyhangúsággal hullámzó, megfejthetetlen motívum. Barna Jenkint
azonban nem a tökéletes elidegenedés örvényeiben szokta látni. Az undorító
kis fertelem a felületesebb, fölismerhetobb álmokra tartogatta magát,
melyek azelott rohamozták meg Gilmant, mielott alázuhant volna a
legmélységesebb mélységekbe. Feküdt a sötétben, küszködve próbált ébren
maradni, amikor egyszer csak pislákoló, gyönge fény lobbant az ócska
szobában, lilán derengett a két összefutó ferde sík, melyek oly álnokul
beleették magukat az agyába. A fertelem a patkánylyukból pattant elo, és a
korhatag, széles padlódeszkákon kocogott feléje, szerencsére azonban ez az
álom mindig szertefoszlott, még mielott a valami elég közel ért volna
hozzá, hogy megszimatolhassa. Sátánian hosszú, éles szemfogai voltak.
Gilman naponta próbálta betömni a patkánylyukat, a válaszfalak lakói
azonban éjjelente szétmartak mindenféle torlaszt. Egyszer bádogot
szögeltetett rá a házúrral, de a patkányok éjszaka friss lyukat rágtak, és
egy furcsa kis csontot hurcoltak vagy löktek ki belole. Gilman nem
jelentette be lázait az orvosnak, mert tudta, hogy nem menne át a
vizsgákon, ha beutalnák az egyetemi kórházba, most, amikor minden perc kell
a magolásra. Így is megbukott differenciálszámításból és általános
pszichológiából, de remélhette, hogy év végére behozza a lemaradást.
Március volt, amikor az új elem föltunt a bevezeto könnyu álomban; Barna
Jenkin lidérces alakjához odaszegodött egy elmosódott ködfolt, amely fokról
fokra kezdett mindjobban hasonlítani egy görnyedt vénasszonyhoz. Ez a
szaporulat érthetetlen módon felzaklatta Gilmant, míg végül rájött, hogy a
jelenés arra a szipirtyóra emlékezteti, akivel két ízben is összefutott a
sötét sikátorok gubancában, az elhagyott rakpartok közelében. Mindkét
esetben majdnem kilelte a hideg attól a gonosz, gunyoros pillantástól,
amellyel a banya minden látható ok nélkül végigmérte, foleg az elso
alkalommal, amikor a közeli mellékutca homályos torkolatában
keresztülcikázó, túlfejlett patkánytól oktalan mód Barna Jenkinre kellett
gondolnia. Úgy vélte, hogy ezek az ideges félelmek tükrözodnek vissza dúlt
álmaiban. Azt nem tagadhatta, hogy a régi ház ártalmas hatással van
egészségére, beteges kíváncsiságából azonban még mindig megmaradt annyi,
ami továbbra is ott tartotta. Úgy okoskodott, hogy egyedül a láz okozza
éjszakai lidércnyomásait, és amint az elmúlik, o is megszabadul a
rettenetes látomásoktól. A jelenések kimerítoen életszeruek és meggyozo
erejuek voltak, és neki minden ébrenlét után volt egy olyan halvény
sejtelme, hogy még sokkal több minden történt, mint amire emlékszik.
Iszonytatóan biztos volt benne, hogy ez elfelejtett álmokban Barna
Jenkinnel és a vénasszonnyal szólott, kik azon erosködtek, menne vélük
valahová, egy harmadik, nagyobb hatalmú valami színe elébe. Március vége
felé kezdte utolérni magát matematikából, többi tantárgyát azonban
mindjobban unta. Ösztönös ügyességre tett szert a Riemann-egyenletek
megoldásában, és elképesztette Upham professzort jártassával a negyedik
dimenzióhoz fogható kérdésekben, melyek rendre letaglózták osztálytársait.
Egyik délután a tér torz görbületeirol folyt a vita meg arról, közelíthet-e
vagy léphet-e kapcsolatba a kozmosz reánk eso cikkelye a legtávolabbi
csillagokal vagy a galaktikán túli szakadékokkal, sot azokkal az alig
sejtheto kozmikus egységekkel, melyek az einsteini t érido kontinuum
határai mögött lappanganak? Gilman oly magabiztosan kezelte e témát, hogy
mindenki csodálta érte, noha némely föltevéseken alapuló magyarázata még
inkább gyarapította a sutyorgást addig is körülpletykált ideges és magános
hóbortjairól. Leginkább attól a komolyan eloadott elmé letétol csóválták a
fejüket az egyetemisták, hogy valaki - az emberileg megszerezhetonek
tartott ismereteken túlmutató matematikai tudással fölvé rtezve - tetszése
szerint léphet át a Földrol a világmindenség specifikus pontjainak
bármelyikén található égitestekre. Egy ilyen lépés, mondta Gilman,
mindössze két szakaszból állana: az elsoben elhagynánk az általunk ismert
háromdimenziós teret, a másikban visszatérnénk belé valahol másutt, talán
kimondhatatlanul messze. Több szempontból elképzelheto, hogy ezt élve is
végre lehetne hajtani. Bármely lény a háromdimenziós tér bármely részébol
valószínuleg életben maradna a negyedik dimenzióban; és hogy túlélné-e a
második szakaszt, az attól függ, hogy a háromdimenziós tér mely pontját
választja a visszatérésre. Egy bolygó lakosai megélhetnek más helyeken -
más galaktikákban vagy más térido kontinuumok hasonló térbeli állapotain
belül található bolygókon is -, bár természetesen a matematikailag
mellérendelt égitestek vagy térszeletek között is rengeteg olyan dolog van,
melyek kölcsönösen lakhatatlanok. Az is elofordulhat, hogy egy adott
dimenziótartomány lakói élve léphetnek át az adott térido kontinuumon kívül
vagy belül található, pótlólagos vagy megsokszorozott dimenziókkal bíró,
számtalan ismeretlen és felfoghatatlan tartományba, és ennek a fordítottja
is igaz lehet. Ez egyelore elmélet, ám abban meglehetosen bizonyosak
lehetünk, hogy az egy adott dimenziósíkról a következo, magasabb síkra való
átlépéssel együtt járó változás nem semmisítené meg a biológiai épséget
úgy, ahogyan azt mi értelmezzük. Gilman nem valami áttekintheto érveléssel
támasztotta alá utolsó állítását, ám e bizonytalankodásáért boségesen
kárpótolt más összetett kérdésekben tanúsított logikájával. Upham
professzor tetszését foleg azzal a fejtegetéssel nyerte el, hogy a magasabb
matematika rokonságban áll a mágia eqyes ágazataival, melyek abból az
elképzelhetetlenül osi - emberi vagy ember elotti - korból maradtak reánk,
amikor nálunk többet tudtak a világmindenségrol és törvényeirol. Április
elseje táján Gilman kezdett komolyan aggódni, mert a láza nem csökkent. Az
is fölzaklatta, amit egyik lakótársa mesélt alvajárásairól. Eszerint
gyakorta ki szokott kelni ágyából az éjszaka bizonyos óráiban, és a padlót
recsegtette, amire fölfigyelt az alatta levo szoba lakója. Ugyanez az
illeto mesélte, hogy cipos lábak topogását hallja éjnek évadján. Gilman
szerint ez csakis tévedés lehetett, mert az o cipoje és egyéb ruhadarabjai
mindig pontosan ott vannak regggelente, ahová tette oket. Az ember
hallucinélni kezd ebben a morbid öreg házban - Gilmannek magának úgy
rémlett, most már fényes nappal is, hogy nem csak a patkányok csikorgása
szüremlik át a ferde fal mögötti és a ferde plafon mögötti fekete urbol.
Betegesen érzékeny füle halk lépteket vélt hallani az idotlen idok óta
lezárt padlásról, és néha gyötrelmesen valószerunek tunt az illúzió. Azt
tudomásul vette, hogy alvajáró lett belole, mert szobáját két éjszakán is
üresen találták, noha minden ruhája a helyén volt. Ezt az a Frank Elwood
nevu diáktársa közölte, aki szegénysége miatt kényszerült itt lakni, ebben
a ronda és rossz híru házban. Elwood pitymallatig tanult, és feljött
segítséget kérni egy differenciálegyenlethez, ámde nem lelte Gilmant.
Miután nem jött válasz a kopogtatására, megnyitotta a bezáratlan ajtót, ami
elég nagy szemtelenség, de hát borzasztóan szüksége volt a segítségre, és
úgy vélte, társa nem fog megorrolni egy tapintatos oldalba böké s miatt.
Azonban Gilman egyik esetben sem tartózkodott a szobában, és mikor ezt
szóvá tették neki, föl nem bírta fogni, merre csatangolhatott mezt élláb és
hálóruhában. Elhatározta, hogy utána fog nézni a dolgoknak, ha folytatódik
az alvajárás. Azt találta ki, hogy felszórja a folyosót liszttel, az majd
megmutatja, hová vezetnek lépései. Az ajtó volt az egyetlen elképzelheto
kijárat, mivel a keskeny ablak elott nem volt hol megvesse a lábát. Ahogy
telt-múlt az április, úgy bántották Gilman láztól kiélesedett hallását mind
jobban a földszinten lakó Joe Mazurewicz nevu babonás szövogépszerelo
nyüszíto imái. Mazurewicz hosszú és zurzavaros történeteket mesélt a vén
Keziah szellemérol meg a hegyes agyarú, szorös szimatolóról, kiknek
gyötréseitol, mint mondotta volt, nem is szabadíthatja meg más, mint az
ezüstkereszt, melyet épp e célra kapott Iwanicki atyától, a Szent
Szaniszló-templom plébánosától. Most azért imádkozott, mert közeledett a
boszorkányszombat.Május elso napja elott van a Walpurgis-éj, amikor a pokol
legfeketébb ördögei kóborolnak a föld hátán, és a Sátán minden hívei
összegyülekeznek ocsmány szertartásokra és gonosz mívelkedetekre. Ez mindig
rossz ido volt Arkhamben, hiába tesznek úgy az elokelo népek odafent a
Miskatonic sugárúton, a Magas utcában meg a Saltonstall utcában, mintha nem
vennének róla tudomást. Gonoszságok fognak történni, és egy-két gyereknek
biztosan nyoma vész majd. Joe nagyon értette az ilyen dolgokat, mert a
nagyanyja még az o nagyanyjától hallott róluk otthon az Uhazában. Okos
ember ilyentájt imádkozik, és morzsolja a rózsafüzért. Már három hónapja,
hogy Keziah és Barna Jenkin közelébe se járt Joe szobájának, se Paul
Choynski szobájának, se senkiének - és az nem jót jelent, ha így
elmaradnak. Biztos forralnak valamit. Tizenhatodikán Gilman benézett a
rendelobe, és meglepodve hallotta, hogy láza nem olyan magas, mint várta. A
doktor alaposan kifaggatta, és azt tanácsolta, menjen ideggyógyászhoz.
Gilman csak örülhetett, hogy nem vizsgáltatta meg magát orvos kollégájával,
aki még kínosabb kérdéseket szokott föltenni. Az öreg Waldron, aki már
korábban is eltiltotta bizonyos tevékenységektol, azt akarná, hogy
pihenjen, ami teljességgel lehetetlen, most, amikor mindjárt sikerül
ragyogó eredménnyel megoldania az egyenleteket! Egészen biztos, hogy
közeledik az ismert világegyetem és a negyedik dimenzió határához, és ki
tudja, hogy meddig juthat még el? De még e gondolatok közepette is azon
töprengett, honnan veszi különös magabiztosságát? A képletek, amelyekkel
nap mint nap teleírja a papírt, azok hozták volna a küszöbig a fenyegetést?
A halk, osonó, képzelt lépések megorölték a bátorságát. És ráadásul egyre
erosebben érezte, hogy valaki gyozködi, tegyen meg valami szörnyuséget,
amire o képtelen. Mi van az alvajárással? Merre jár o némely éjszakán? És
mi az a sejtelemszeru, gyönge hang, amely hébe-korba még ébren és fényes
nappal is átszüremleni rémlik a felismerheto zajok zurzavarán? Ütemének nem
volt földi mása, kivéve talán egy-két boszorkányszombati ocsmány kántus
ritmusát, és Gilman rémületére mintha az idegen álomszakadékokban
összefolyó rikoltást-bogést idézte volna töredékesen. Mind kegyetlenebbek
lettek az álmok. Pokolian fölismerhetové változott a bevezeto éberebb
szakasz gonosz vénasszonya, és Gilman már tudta, hogy tole ijedt meg a
nyomornegyedben. Görbe hátát, hosszú orrát, összeaszott állát nem lehetett
eltéveszteni, ugyanúgy lógott rajta a barna hacuka is. Undok rosszakarat és
diadal ült az arcán, Gilman még ébredés után is emlékezett gyozködo és
fenyegeto károgására. Találkoznia kell a Fekete Emberrel, és oda kell
állnia velük együtt Azathoth trónja elé, az oskáosz közepén. Ezt mondta a
banya. Meg hogy most, amikor a maga erejébol ilyen messze eljutott a
búvárlataiban, tulajdon vérével kell aláírnia Azathoth könyvét, és új,
titkos nevet kell fölvennie. Ha Gilman mégse járult a banyával és Barna
Jenkinnel és azzal a harmadikkal a káosz trónja elé, hol lélektelenül
szólnak vékony fuvolák, csak azért volt, mert az \"Azathoth\" nevet a
Necronomiconban olvasta, és tudta, hogy az osgonoszt illetik vele, mely
iszonyatosabb, mintsem leírható. Az öregasszony mindig abban a sarokban
tunt elo a híg levegobol, hol a lefelé dolo sík találkozott a befelé dolo
síkkal. Inkább a plafon, mint a padló közelében öltött testet, minden éjjel
fölismerhetobb lett, és minden éjjel közelebbrol látszott, még mielott az
álom szertefoszlott volna. Barna Jenkin úgyszintén egyre közeledett,
sárgásfehér agyarai rémítoen csillogtak a földöntúli foszforeszkáló lila
derengésben. Csikorgó, undok vihogása mindjobban belerágta magát Gilman
agyába, aki reggel még emlékezett, miként mondta a rém: \"Azathoth\" és
\"Nyarlathotep\". A mélyebb álmokban ugyancsak élesebben kirajzolódott
minden. Gilman megérezte, hogy a szürkületi szakadékok a negyedik
dimenzióhoz tartoznak. Azok a szerves egységek, amelyek nem oly hajmereszto
értelmetlenséggel mozogtak, valószínuleg a földi életformák - köztük az
emberek - vetületei voltak. Hogy a többiek mik lehettek saját dimenziójuk
körében vagy köreiben, arra gondolni se mert. Volt a valamivel
természetesebben mozgó valamik között ketto: egy szivárványló ellipszoid
hólyagokból összetapadt jókora csomó és egy sokkal apróbb, felszíni szögeit
gyorsan változtató, ismeretlen színu poliéder,amelyek mintha fölfigyeltek
volna Gilmanre, és a nyomába szegodtek vagy elotte úszkáltak, amikor helyet
változtatott a titáni prizmák, labirintusok, síkokból-kockákból álló
halmazok és épületparódiák között; és az összefolyó rikoltás és bogés
eközben csak dagadt és dagadt, mintha valamely kibírhatatlanul harsogó,
szörnyu csúcsponthoz közeledne. Április tizenkilencedikérol huszadikára
virradó éjszaka új dolog történt. Gilman akarattalanul sodródott a libego
buborékcsomó és az apró poliéder nyomás, amikor egyszer csak észrevette,
hogy a szomszédos óriás prizmahalmaz élei milyen feltunoen szabályos
szögeket alkotnak. A következo pillanatban kint volt a szakadékból, és
reszketve ácsorgott egy sötétzöld, szórt fényben fürdo hegyoldalon.
Mezitláb volt, hálóruhában, és mikor lépni próbált, rájött, hogy alig bírja
emelni a lábát. A közvetlen közelében levo meredély kivételével mindent
eltakart a gomolygó pára, és Gilman nem mert rágondoini, miféle hang
szólhat ki ebbol a párából. Aztán észrevett két alakot, akik fáradságosan
kúsztak feléje - az öregasszony volt, és a szorös kis lény. A szipirtyó
térdelésbe húzódzkodott, és valahogy furcsán keresztbe tette a karjait,
Barna Jenkin pedig mutatott valamerre hátborzongatóan emberszabású, szemmel
látható kínlódással fölemelt mellso lábával. Valamely ismeretlen ösztöntol
hajtva Gilman vonszolni kezdte magát a vénasszony karjai és a kis rémség
mancsa által bezárt szög csúcsa felé, és mielott a harmadik csosszanó
lépést megtehette volna, már vissza is került a szürkületi szakadékba.
Mértani formák hemzsegték körül, és o zuhant, szédülo fejjel és
végeláthatatlanul, hogy az ágyában ébredjen, a kísérteties öreg ház
manzárdjának bolond zegzugai között. Csapnivalóan érezte magát aznap
reggel, és nem is ment be az egyetemre. Ismeretlen ero parancsolta a szemét
érthetetlen irányba, és o tehetetlen ül bámulta egyfolytában a padló egy
üres foltját. Ahogy haladt elore a nap, vak tekintetének fókusza is arrébb
csúszott, és déltájt sikerült legyoznie a semmibe való bámulás kényszerét.
Délután ketto körül elment ebédelni, és ahogy baktatott a város keskeny
mellékutcáiban, azon kapta magát,hogy mindegyre délkeletnek fordul.
Eroszakkal tudta csak megállítani magát a Templom utca egyik kávézójánál,
evés után azonban még kíméletlenebb ül húzta az ismeretlen erő. Mégis el
kellene mennie egy idegorvoshoz - ennek talán az alvajáráshoz lehet köze -,
de addig is legalább megpróbálhatná magától megtörni a beteges varázst.
Biztosan képes lesz letépni magát a húzástól! Igy hát kemény elhatározással
sarkon fordult, és északnak vánszorgott a Helyorség utcán. Mire odaért a
Miskatonic hídjához, dolt róla a hideg verejték. Megmarkolta a vaskorlátot,
úgy bámulta folyásnak fölfelé a rossz híru szigetet, amelynek szabályos
sorokban álló kövei mogorván gunnyasz- tottak a délutáni napsütésben.
Összerezzent. Világosan látott egy élo alakot a kihalt szigeten, és a
második pillantás elárulta, hogy nem más az, mint a különös vénasszony,
kinek baljós alakja oly végzetes hatással volt az ő álmaira. Mozgott
mellette a magas fu, mintha a közelében egy másik é lolény kúszna a földön:
Mikor az öregasszony elkezdett feléje fordulni, Gilman inaszakadtából
lerohant a hídról, és bevette magát a vízparti kusza sikátorok menedékébe.
Bármilyen messzire volt is a sziget, o úgy érezte, szörnyuséges és
legyozhetetlen gonoszságot áraszt annak a barna ruhás, görnyedt, osöreg
alaknak a gúnyos tekintete. A délkeleti vonzás még mindig hatott; csupán
akaratának görcsös megfeszítésével bírta fölvonszolni magát az öreg ház
rozoga lépcsoin. Urákig ü lt némán és báván, szeme lassan vándorolt nyugat
felé. Hat óra körül kifinomult fülét megcsapta a két szinttel lentebb
fohászkodó Joe Mazurewicz nyü szítése, mire kétségbeesetten kapta a
kalapját, kiment az alkony aranyozta utcára, és átengedte magát a most már
egyértelmuen déli vonzásnak: vigye, ahová tudja. Egy órával késobb a
Bakó-patak mögötti mezon találta a sötétség; fölötte pislákolva égtek a
tavaszi csillagok. A járkálásrra a hívást fokozatosan fölváltotta a
térugrás misztikus hívása, és hirtelen rádöbbent, honnan jön a húzóero. Az
égbol. Egy pont a csillagok között magának követelte és szólongatta ot.
Valahol a Hidra és az Argó között volt, és mindegyre húzta Gilmant, hajnali
ébredése óta. Délelott a talpa alatt volt a pont, most nagyjából délre
esik, ámde lopakodik tovább nyugat felé. Mit jelentsen ez az új dolog? Meg
fog bolondulni? Milyen sokáig fog tartani? Ismét összeszedte magát, és
hazavánszorgott a gonosz vén házba. Mazurewicz az ajtóban várta, hogy
lelkesen, ugyanakkor valahogy mégis vonakodva elsutyorogjon neki egy újabb
babonaságot. A boszorkányfényrol volt szó. Joe ünnepelni volt elozo éjszaka
- a Honfiak napját ülték Massachusettsben -, és éjfél után vetodött haza.
Ahogy kintrol ránézett a házra, eloször úgy gondolta, sötét van Gilmannél,
de aztán látta az ablak mögött a halványlila izzást. Figyelmeztetni akarja
az ifiurat, mert Arkhamben mindenki tudja, ,hogy az a lila Keziah
boszorkányfénye, ami körüllobogja Barna Jenkint meg a vén banya szellemét.
Eddig nem említette, de immár szólnia kell róla, mert ez azt jelenti, hogy
Keziah és hosszú fogú kíséroje most az ifiurat kísértik. O, Paul Choynski
és Dombrowski háziúr hébe-hóba mintha ugyanezt a fényt látták volna
átszüremleni az ifiúr szobája fölötti lezárt padlás résein, de úgy egyeztek
meg, hogy inkább nem beszélnek róla. Mindazonáltal nem ártana, ha az ifiúr
másik szobába költözne, és beszerezne egy keresztet valami jó paptól,
például Iwanicki atyától. Joe locsogott tovább, Gilmannek pedig a torkát
markolászta a névtelen vakrémület. Tudta, hogy Joe félrészeg lehetett,
mikor hazaállított tegnap é jszaka, ám ez egy szemernyit sem csökkentette a
manzárd lila derengésének ijeszto jelentését. Ugyanez a pisla parázsfény
villódzott az öregasszony é s a kis szormók körül azokban az éberebb,
határozottabb körvonalú álmokban, melyek megelozték fejesugrását az
ismeretlen szakadékokba. A gondolat, hogy egy kívülálló éber állapotban
láthassa az álomtüzet, túl volt az ép ésszel fölfogható dolgok határán.
Honnan veszi a fickó ezt a ké ptelenséget? Netán o, Gilman szólta volna el
magát, miközben alva támolygott a ház körül? Joe szerint nem, de ennek
azért utána kell néznie. Esetleg Frank Elwoodtól megtudhat valamit, pedig
de utál rákérdezni! Láz - lidérces álmok - alvajárás - hallucinációk -
sodródás egy égi pont felé - most pedig a gyanú, hogy tébolyodottan fecseg
álmában! Abba kell hagynia a tanulást, idegorvoshoz kell mennie, ráncba
kell szednie magát. Az elso emeleten megállt Elwood ajtaja elott, ám látta,
hogy a másik fiatalember nincs otthon. Kelletlenül folytatta útját, föl a
manzárdszobába, és leült a sötétségben. Tekintetét még mindig vonzotta
délnyugat felé valami, ugyanakkor azon kapta magát, hogy feszülten fülel
valamilyen hangra a feje fölötti lezárt padláson, félig-meddig azt
képzelve, mintha gonosz lila fény derengene át az alacsony, ereszkedo
mennyezet parányi repedésén. Akkor éjszaka álmában tüzesebben lobogott a
lila láng, a vén boszorka és a kis szormók közelebb jöttek, mint valaha, és
embertelen visongással, ördögi mutogatásokkal csúfolkodtak fölötte. Boldog
volt, mikor alámerülhetett a zavarosan morajló szurdokokba, holott idegtépo
és fenyegeto dolog volt a szivárványos buborékcsomó és a kalidoszkópszeruen
változó kis poliéder üldözése is. Aztán, miközben alulról-fölülrol valami
iszamosnak tuno anyag összetartó hatalmas síkjai közeledtek feléje,
bekövetkezett az elmozdulás - az elragadtatás villámcsapásában véget éro
elmozdulás, és kigyúlt az ismeretlen, idegen fény, amelyben eszelosen és
szétválaszthatatlanul keveredett a sárga, a kármin és az indigó. Félig
feküdt egy fantasztikus mellvéddel szegélyezett, magas teraszon, alatta
hajmeresztoen fura ormok, egyensúlyozó síkok, kupolák, minaretek, csúcsokra
fuzött vízszintes tárcsák és még ezeknél is képtelenebb alakzatok
határtalan ko és fém oserdeje csillogott pazarul a sokszínu égbol
alázuhogó, perzselo-vakító kevert fényben. Föltekintvén, három irdatlan
tuzkorongot pillantott meg, melyek különbözo színuek voltak, és eltéro
magasságokban álltak a kimondhatatlanul messzi horizonton ívelo alacsony
hegyek fölött. Háta mögött, amerre ellátott, magasabb teraszok lépcsoi
szöktek az égnek. Alatta a szemhatárig terpeszkedett a város, o pedig csak
abban reménykedett, hogy nem fog onnan hangokat hallani. A padló, melyrol
könnyedén fölemelkedett, fényesre csiszolt, ismeretlen, erezett kobol
készült, bizarr idomokká darabolt csempéi nem annyira aszimetrikusak
voltak, mint inkább egy olyan földöntúli szimmetria testesült meg bennük,
melynek törvényeit nem értette Gilman. A pazar finomsággal cizellált
párkány mellmagasságig ért, könyöklojén pedig egymástól csekély távolságra
groteszk formájú, mívesen kidolgozott apró figurák sorakoztak. A mellvédhez
hasonlóan valamilyen ragyogó fémbol készült alakok színét nem lehetett
megállapítani a villódzó zurzavarban, mivoltuk pedig végképp csúfot uzött a
találgatóból. Valami hordófélét formáztak, melynek középso abroncsából
vízszintes vékony karok külloi, aljából és tetejébol pedig függoleges
bütykök vagy gumók nottek ki. Minden gumó egy-egy kerékagyat képezett,
amelyet öt-öt hosszú, lapos háromszög vett kürül, olyanformán elrendezve,
mint a tengeri csillag lábai, kissé fölfelé pöndörödve, de ezzel együtt
majdnem szabályos derékszögben a középso hordó tengelyéhez ké pest. Az alsó
bütyköt olyan vékony forrasztás erosítette a könyöklohöz, hogy sok figura
letört és eltunt. A bábok úgy kilenc centiméter hosszúak lehettek,
legnagyobb átmérojük, a tüskés karokat is beleszámítva megvolt talán öt
centiméter. Amikor Gilman fölállt, meztelen talpát sütötték a csempék.
Tökéletesen egyedül volt. Legeloször is odament a párkányhoz, és kábán
nézett alá a majdnem hatszáz méteres mélységben húzódó, végeláthatatlan,
ciklopszi városra. Ahogy bámészkodott, mintha kusza ütemu, széles skálájú
halk fuvolaszó csapta volna meg a fülét, mely az alatta húzódó sikátorakból
emelkedett az ég felé. Szerette volna látni, kik lakják ezt a várost. Egy
ido után szédülni kezdett a látványtól, és összecsuklott volna a
pádimentumon, ha nem kapaszkodik ösztönszeruen a fénylo korlátba. Jobbja
rátalált egy kiugró figurára, amely némi támaszt kölcsönzött neki. De még
ennyi is sok lehetett a kényesen egzotikus fémszobornak, mert a tüskés alak
letörött a keze alatt. Gilman félkábultan markolászta tovább, miközben
másik kezével a sima, csupasz korlát után kapott. Ekkor túlfinomult füle
meghallott valamit a háta mögött, és o hátranézett. Öt alak közelgett a
sima teraszon, osonó léptekkel, de mindennemu rejtekezés nélkül, köztük a
baljós öregasszony és a hegyes agyarú, szorös állatka. A másik háromtól
Gilman elalélt, mert ezek csaknem két és fé l méteres lények voltak,
szakasztott olyanok, mint a tüskés figurák a mellvéden, és alsó
tengericsillag-nyúlványaikat póklábformán mozgatva hajtották magukat elore.
Gilman hideg verejtékben ázva ébredt az ágyában, arca, keze, lába
hasogatott. Felpattant, lázas kapkadással mosakodott-öltözködött, mintha a
leheto leghamarabb ki kellene jutnia a házból... Nem tudta, hová akar
menni, de érezte, hogy megint el kell bliccelnie az órákat. A különös
vonzás, ami a Hidra és az Argó között húzta az ég felé, elmúlt, ám egy még
hatalmasabb ero vette át a helyét. Most észak felé kellett mennie - mindig
csak északnak. Iszonyodott átvágni a hídon, ahonnan rá lehetett látnia a
Miskatonic magányos szigetére, ezért a Peabody sugárút hídját választotta.
Gyakorta megbotlott, mert úgy odanyugözte magához egy rettento magas pont
az üres égen, hogy se nem látott, se nem hallott. Körülbelül egy óra múlva
sikerült valamennyire úrrá lennie magán, és akkor látta, hogy messze túl
jár a városon. Körülötte sós mocsarak kietlen sivársága, elotte Innsmouthba
vezetett a keskeny út - abba a vénséges, félig elnéptelenedett kisvárosba,
ahova az arkhamiek oly sajátos módon vonakodtak ellátogatni. Bár az északra
húzó eró nem gyöngült, Gilman ellenállt neki, akárcsak a másik vonzásnak,
és végül rájött, hogy a kettot úgyszólván egyensúlyba tudja hozni
egymással. Visszavonszolta magát a városba, ivott némi kávét egy
alkoholmentes söntésben, eltámolygott a közkönyvtárva, és céltalanul
böngészte a könnyu képesújságokat. Összefutott valami barátokkal, akik
megjegyezték, hogy megkapta a nap, Gilman azonban nem számolt be nekik
sétájáról. Háromkor evett valami ebédfélét egy étteremben, és közben
megállapította, hogy a húzóero vagy csökkent, vagy megoszlott. Ezután egy
olcsó mozgóképszínházban csapta agyon az idot, ahol oda se figyelve újra és
újra végignézte a hülye műsort. Este kilenc tájban hazacsámborgott, és
beosont a vén házba. Joe Mazurewicz érthetetlen imáit nyüszítette, Gilman
rohanvást igyekezett a manzárdba, meg se állt utánanézni, itthon van-e
Elwood. Felkapcsolta a gyenge fényu villanyt, és akkor jött a sokk. Azonnal
látta, hogy van valami az asztalon, ami nem idevaló, és a második pillantás
eloszlatott minden kételyt. Oldalán heverve - mert a talpán nem állt meg -
ott volt a különös, tü skés figura, melyet rémálmában tört le a
fantasztikus mellvédrol. Egyezett minden részlet. Megvolt minden: a
barázdált, hordó alakú törzs, a vékony karok külloi, két végén a bütykök,
és a bütykökbol sarjadzó, enyhén kifelé kunkorodó
tengericsillag-nyúlványok. Zölddel erezett, szivárványló szürké nek
tetszett a villanyfényben, és Gilman rémült szörnyülködéssel állapította
meg, hogy az egyik bütyök furészes törésben végzodik, pontosan ott, ahol
oda volt forrasztva az ablakpárkányhoz. Csakis a bamba apátiára való
hajlama akadályozta meg, hogy ne sikoltozzék fennhangon. Álomnak és
valóságnak ez az összeolvadása már túl sok volt. Még mindig kábán markolta
fel a tüskés holmit, és levánszorgott Dombrowski háziúr lakásába. A korhadó
folyosók visszhangzottak a babonás szerelo nyöszörgo fohászaitól, de Gilman
most nem bánta. A háziúr tthon volt, és nyájasan köszöntötte. Nem, még sose
látott ilyet, és fogalma sincs róla, mi ez. De a felesége mondta, hogy
reggel, mikor a szobákat takarította, valami furcsa bádog izét lelt az
egyik ágyban, és talán ez az. Hívta a feleségé t, Dombrowskiné
elokacsázott. Igen, ez volt az az izé. Az ifiúr ágyában találta, a fal
melletti részen. Nagyon furi, de hát az ifiúr szobája egyébké nt is tele
van furi holmikkal - könyvekkel és bigyulákkal és képekkel és
összekrikszkrakszolt papírokkal. O bizony semmit sem tud róla. Igy hát
Gilman összedúlt lélekkel megint fölkapaszkodott a lépcson, abban a
meggyozodésben, hogy vagy még mindig álmodik, vagy pedig alvajárása olyan
szélsoségekig fajult, hogy ismeretlen helyeken elkövetett rongálásokra
ragadtatja. Honnan szedte ezt a borzadályt? Nem emlé kezett rá, hogy
bármelyik arkhami múzeumban látott volna ilyet. Pedig csak onnan
származhat, és nyilván az álombeli különös báboskorlátos terasz miatt látja
úgy, hogy alvás közben szedte össze. Holnap majd nagyon szormentén utána
kell néznie - és talán meg kellene látogatnia az ideggyógyászt. Addig is
megpróbálja kinyomozni, merre jár álmában. Fölfelé menet és a manzárdszoba
elott elhintett egy kevés lisztet, amit a háziúrtól kért kölcsön, nem is
titkolva, milyen célra. Útközben megállt Elwood ajtajánál, de látta, hogy
sötét van odabent. Saját szobájához érve az asztalra tette a tüskés
tárgyat, és eldolt, testileg-szellemileg annyira kimerülten, hogy nem bírt
még levetkozni sem. Mintha halk dobogást és kaparászást hallott volna a
ferde plafon fölötti zárt padlástérbol, de annyira szétszórt volt, hogy oda
se hederített. Északról megint roppant erosen érzett a húzás, bár most
mintha az ég egy alacsonyabb pontjáról érkezett volna. Újra eljött az álom
kápráztató lila fényében az öregasszony a szorös agyarassal, és tisztábban
lehetett látni oket, mint valaha. Most már odaé rtek Gilmanig: a szipirtyó
megmarkolta aszott mancsával, és átrántotta az ágyból egy üres térbe, ahol
o egy pillanatig hallotta a ritmikus morajt, é s látta maga körül az
elmosódó szakadékok szürkületi hemzsego alaktalanságát. De nagyon rövid
pillanat volt, és utána nyomban egy ablaktalan, kezdetleges kis lyukban
találta magát, melynek durván ácsolt gerendái és deszkái pontosan a feje
fölött hajlottak össze csúcsos tetové, a padlója pedig érthetetlen módon
lejtett. A legváltozatosabb korú, többé-kevésbé széthullott könyvekkel
teli, aláékelt, lapos ládák sorakoztak a padlón, közé pen asztal és pad
állt, nyilvánvalóan a deszkához erosítve. Különös alakú kis tárgyak voltak
a ládák tetején, és a lobogó lila fényben Gilman annak a tüskés képmásnak a
párját vélte megpillantani, ami olyan szörnyen felzaklatta. Balra hirtelen
véget ért a padló, háromszögu fekete ur tátongott a helyén, amelybol
pillanatig tartó száraz csörgés után most kecmergett ki a sárga agyarú,
szakállas, emberarcú, undorító kis szormók. A gonoszul vigyorgó banya még
mindig markolta Gilmant. Valaki állt az asztal mögött, akivel a fiatalember
még sose találkozott - magas, sovány férfi, bore koromfekete, noha nincs
egy negroid vonása, sima arcú, tar feju, minden ruhája egy leomló palást,
valami fekete, vastag kelmébol. Lábát nem lehetett látni a pad és az asztal
miatt, de nyilván lehetett rajta lábbeli, mert koppant, mikor arrébb állt.
Nem szólt, apró, szabályos arca is teljesen kifejezéstelen volt, csak
odamutatott egy éktelen nagy könyvre, amely kinyitva feküdt az asztalon, a
banya pedig hatalmas szürke pennát nyomott Gilman jobbjába. Hártyaként
ülepedett mindenre a halálos rettegés, amely akkor érte el csúcspontját,
mikor a szorös lény felszaladt az álmodó ruhája vállára, onnan le a bal
karján, és végül csúnyán megmarta a csuklóját, pontosan a kézelo alatt. Vér
fröccsent a sebbol, Gilman pedig elájult. Sajgó bal csulkóval ébredt
huszonkettedike reggelén, és látta, hogy kézeloje barna a beleszáradt
vértol. Nagyon zurzavarosak voltak az emlékei, ám a jelenet a fekete
emberrel az ismeretlen helyen élesen kirajzolódott. A patkányok haraphatták
meg, míg aludt, nyilván ez tetozte be a félelmetes élmot. Ajtót nyitott, és
megállapította, hogy csak a manzárd túlsó végében tanyázó faragatlan
fajankó gázolta össze otromba patáival a fellisztezett folyosót. Ezek
szerint o most nem járkált álmában. Viszont tényleg tennie kellene valamit
a patkányok ellen. Majd szól a háziúrnak. Ismét megpróbálta eltömni a
lyukat a dolo fal tövében, egy gyertyát dugott bele, amely éppen megfelelo
méretunek látszott. Füle iszonyúan csengett, mintha még mindig valami
álmában hallott iszonyú zajt visszhangozna. Fürdés és átöltözés közben
megpróbálta fölidézni, mit álmodott a lilával megvilágított jelenet után,
ám semmi sem akart formát ölteni az agyában. Az a bizonyos jelenet
alighanem a fönti lezárt padlástérben játszódott, amely, úgy látszik, kezdi
kíméletlenül ostromolni a fantáziáját, k ésobbi benyomásai azonban fakók és
ködösek voltak. Megképzettek a szürkületi elmosódó szakadékok és alattuk
még hatalmasabb, még feketébb szakadé kok - oly szakadékok, melyekben nem
járt soha. Ide vitte le a buborékcsomó és a sohasem tágító kis poliéder,
amelyek azonban hozzá hasonlóan párafoszlánnyá változtak abban az alvilági
feketeségben. Valami vezette oket, egy héba-hóba kimondhatatlan alakokba
surusödo nagyobb párafoszlány. Gilmannek úgy rémlett, nem is egyenes
vonalban haladnak, hanem inkább egy,az elképzelheto világegyetemekben nem
ismeretes matematikai és fizikai törvényeknek engedelmeskedo földöntúli
forgó idegen görbéi és csigavonalai mentén. Néha mintha fölsejlettek volna
irdatlan, szökello árnyak, valami szörnyuséges félakusztikus lüktetés,
vékony, egyhangú flótázás egy láthatatlan fuvolán - ám ez volt minden.
Gilman eldöntötte, hogy ez utóbbit nyilván attól álmodta, amit a
Necronomiconban olvasott az agy nélküli Azathothról, ki a Káosz közepén
álló fekete trónjáról uralkodik minden terek é s idok felett. Amikor
lemosta a vért, látta, hogy nagyon apró a seb. Sokáig töprengett a két
parányi szúráson. Átfutott az agyán, hogy az ágynemun, ott ahol feküdt, nem
volt vér, ami annál különösebb, hiszen a borére és a csuklójára boven
jutott. Talán a szobájában járkált álmában, és akkor harapta meg a patkány,
mikor leült egy székre, vagy valami kevésbé ésszeru helyzetben dolt le
pihenni? Átkutatott minden sarkot barnás foltok vagy pecsétek után, de
semmit sem talált. Az lenne a legjobb, gondolta, ha nemcsak az ajtaja
elott, de a szobájában is felhintené liszttel a padlót, bár az alvajáráshoz
nem szükséges további bizonyíték. Tudja, hogy járkált, most már az a
kérdés, miként hagyja abba. Frank Elwoodtól kell segítséget k érnie. Ma
reggel, mintha lanyhultak volna az égbol jövo különös húzások, de egy náluk
is rejtélyesebb érzés váltotta fel oket. Tompán, konokul sajgott benne a
vágy, hogy elrepüljön innen, noha sejtelme sem volt, merre. Amikor fölvette
az asztalról a tüskés képmást, mintha fokozódott volna egy cseppet az
északi húzóero, de még így is eltörpült az új és még meghökkentobb sürgetés
mellett. Megacélozta magát a szerelonek a földszintrol felhallatszó
nyöszörgése ellen, és levitte a tüskés képmást Elwood szobájába. Elwood
otthon volt, és hála istennek, már tápászkodóban. Épp a megfelelo ido volt
egy kis társalgásra reggeli és egyetem elott, úgyhogy Gilman sietve
rázúdította új keletu álmait és félelmeit. Házigazdája nagyon résztvevonek
mutatkozott, és egyetértett vele abban, hogy valamit tennie kell.
Megrendítette látogatójának nyúzott, uzött külseje, és neki is szemet szúrt
sajátságosan, rendellenesen lebarnult bore, melyet mások is szóvá tettek a
múlt hé ten. Mindazonáltal nem tudott sokat mondani. Nem látta Gilmant
egyetlen alvajáró kiruccanása közben sem, és fogalma sincs, mi lehet a fura
képmás. Azonban egy este hallotta, mirol társalog Mazurewicz a kanadai
franciával, aki pontosan Gilman alatt lakik. Elsápítozták, milyen
borzasztóan félnek a boszorkányszombattól, melytol már csak pár nap
választja el oket, és egyhangúlag sajnálkoztak a szegény elítélt ifiúron.
Desrochers, a Gilman alatti lakó, cipok és csupasz talpak éjjeli járkálását
emlegette, meg a lila fényt, amit egyik éjszaka látott, amikor szepegve
fölosont, hogy beleselkedjék Gilman kulcslyukán. De, mondta Mazurewicznek,
mégse mert beleselkedni, miután ezt a fényt látta az ajtó melletti réseken
át. Aztán valami halk beszélgetés is - mikor Desrochers ezt kezdte
ecsetelgetni, érthetetlen suttogásba fúlt a hangja. Elwood el nem tudja
képzelni, mitol jött meg a pletykálhatnékja a két babonás alaknak, de
föltételezi, hogy egyrészt Gilman éjszakázásai, álmában való járkálásai és
beszédei, másrészt május elso napjának hagyományosan rettegett eloestéje
korbácsolhatta fel a képzeletüket. Hogy Gilman álmában beszél, az
nyilvánvaló, alighanem ezért szivárgott át a köztudatba, a kulcslyuknál
fülelo Desrochers közvetítésével, a látomás lila fénye. Ezek az egyszeru
emberek hamar elképzelik, hogy látják is a furcsaságot, amirol hallottak.
Ami a teendoket elleti, az lenne a legjobb, ha Gilman leköltözne az o
szobájába, és elkerülné a magányos alvást. Elwood, ha ábren van, fölverné,
ahányszor beszélni vagy járkálni kezdene álmában. És nagyon sürgosen menjen
el a specialistához. Addig is, azzal a felkiáltással, hogy egy nyilvános
kukában találták, körbemutogatják a tüskés képmást a különbözo múzeumoknek
és néhány professzornak, hogy mi ez. Dombrowski pedig lásson neki a
falakban tanyázó patkányok kiirtásának. Erot merítvelönös formájú, törékeny
fülu, fakó fémpohárral ott állt a szörnyu, vigyorgó vénasszony. Valami
zsolozsmafélét károgott Gilman elott ismeretlen nyelven; olyasféle nyelv
lehetett, amire a Necronomicon célozgat szormentén. Nott a fény, és Gilman
látta, hogy a vén szipirtyó elorehajol, és ofelé nyújtja az üres poharat az
asztal fölött, o pedig önmagának parancsolni képtelenül két kézzel nyúlt
utána és vette át a feltunoen könnyu edényt. Ugyanebben a pillanatban Barna
Jenkin ocsmány alakja evickélt elo a fiatalember balján tátongó háromszögu
fekete mélységbol. A banya most intett neki, hogyan tartsa a poharat, aztán
jobbját magasba emelve, amennyire bírta, rászögezte az irdatlan, groteszk
kést a kis fehér áldozatra. Az agyaras szormók viháncolva folytatta az
ismeretlen szertartást, a boszorkány undorítóan károgta a reszponzóriumot.
Marcangoló iszonyat hasított át Gilman szellemi-érzelmi zsibbadásán,
markában megremegett a könnyu f émpohár. A következo másodpercben elindult
lefelé a penge, és ezzel megtört a varázs: visszhangzón kondult az elejtett
pohár, Gilman pedig lázasan kapott elore, hogy megakadályozza a
szörnytettet. Szempillantás alatt körbekerülte a ferde padlón az asztalt,
kicsavarta a vénasszony karmaiból a kést, és belevágta a zörömbölve eltuno
pengét a háromszögu keskeny üregbe. De azonnal fordult is a dolgok állása,
mert a gyilkos karmok most az o torkát kapták el, a fonnyadt arc eltorzult
az eszelos dühtol. Az olcsó kereszt lánca belemart Gilman nyakába, és a
végzetes pillanatban az villant át az agyán, vajon a kereszt miként hatna a
sátánfajzatra? A banya emberfölötti erovel fojtogatta, a fiatalembernek
mégis sikerült ernyedo ujjaival benyúlnia inge alá, elohúznia és letépnie a
láncról a fémkeresztet. A jelképtol páni rémület lett úrrá a boszorkányon,
szorítása annyira meglazult, hogy Gilmannek sikerült kiszabadítania magát.
Lesöpörte torkáról az acélkemény karmokat, és oda is vonszolta volna a
banyát a mélység szélére, ha a karmok ismét és megújult erovel össze nem
zárulnak a nyaka körül. Szemet szemért, gondolt Gilman és a kreatúra torka
után kapott. Mielott a boszorkány felocsúdhatott volna, a fiatalember a
nyakába vetette a kereszt láncát, és úgy megrántotta, hogy kiszorította a
vénasszonyból a szuszt. Míg a satrafa az utolsókat rúgta, Gilman érezte,
hogy valami megmarja a bokáját, és látta, hogy Barna Jenkin sietett úrnoje
segítségére. Egyetlen dühös rúgással aláröpítette a fortelmet a szakadékba,
és hallotta, miként nyüszít valahol odalent a mélyben. Azt nem tudta,
megölte-e a vén banyát, mindenesetre otthagyta a padlón, ahol összeesett.
De amikor megfordult, olyat látott az asztalon, ami csaknem kioltotta benne
az ép ész utolsó szikráját. Miközben a boszorkány ot fojtogatta, az
acélizmú Barna Jenkin ugyancsak nem pihentette démonian ügyes négy pici
kezét, és Gilman minden erofeszítése értelmetlennek bizonyult. Amitol
visszatartotta az áldozat mellét célba vevo pengét, azt elvé gezte a
förtelem sárga agyara a csuklón, és az asztalon az élettelen kis test
mellett ott állt betelten a pohár. Lázálmában hallotta a mérhetetlen
messzeségbol a boszorkány-szombat idegen ritmusú ördögi dalát, és tudta,
hogy a Fekete Embernek ott kell lennie. Emlékei zurzavarosan keveredtek a
matematikával, meg volt gyozodve róla, hogy a tudat alatt ismeri a
szögeket, amelyekre szüksége lesz, hogy most elso ízben egymagában,
segítség nélkül visszajusson a való vilásba. Bizonyos, hogy tulajdon
szobája fölött van, az idotlen idok óta lezárt padlástérben, de erosen
kétséges, hogy ki tudna menekülni innen a ferde padlón vagy a rég
eltorlaszolt ajtón át. Egyébként is, az álompadlásról meneküloben nem
jutna-e csak egy álomházba - abnormális vetületébe az igazi helynek, amit
keres? Elrémítette álmainak és az átélt valóságnak e kapcsolata. Szörnyu
lesz átkelni az összemosódó szakadékokon, hol a Walpurgis-ritmus vibrál, és
neki meg kell hallania végre a mindenség eddig rejtekezo l üktetését,
melytol oly halálosan fél. Máris érezte a t úlságosan ismeros ütemu, lassú,
félelmetes reszketést. Boszorkányszombat idején mindig fölerosödik és
áthatol a világokon, kimodhatatlan szertartásokra szólítva a beavatottakat.
A szombati kántusok fele része ezt a homályosan megsejtett idomértéket
követi, melynek kozmikus teljességét nem fogadhatja be földi fül. Az is
fejtörést okozott neki, bízhat-e ösztöneiben, hogy a tér megfelelo pontjára
juttatják vissza. Honnan tudhatná, hogy nem egy távoli bolygó zölden izzó
hegyoldalában, a fejlábú szörnyek városa fölötti mozaikos teraszon fog
kikötni, valamerre a galaktikán túl, vagy az oskáosz egyik fekete
örvényében, ama semmiben, hol a démonok szultánja, az agy nélküli Azathoth
uralkodik? Éppen mielott fejest ugrott volna, kialudt a lila fény, és o ott
maradt a vakfeketeségben. A boszorkány - a vén Keziah vagy Nahab - ezek
szerint meghalt. És a szombat messze kántálásán, a lyukba hullott Barna
Jenkin nyüszítésén túl mintha egy másfajta és még érthetetlenül diadalmas
jajdulásába torkollnak a Kúszó Káosz ellen mondott imák - vérfagylalóan
idoszeruek lesznek a lázálom örvényétol sodort szavak: - Iä!
Shub-Niggurath! A Bak az Ezer Ifjúval... Gilmant furán zegzugos, ócska
manzárdszobája padlóján találták meg jóval hajnal elott, amikor a velotrázó
sikoltás egyszerre ugrasztotta talpra Desrochers-t és Choynskit és
Dombrowskit és Mazurewiczet, de még a székében elszunnyadt Elwoodot is
fölverte mély álmából. Élt, és nyitva volt a szeme, ám teljesen
öntudatlannak tunt. Torkán gyilkos ujjak hagytak nyomot, bal bokáján csúnya
patkányharapás. Ruhája ronggyá gyurodött, Joe keresztje eltunt. A reszketo
Elwood bele sem mert gondolni, mino új formát ölthetett barátja alvajárása.
Mazurewicz félkótya lett a \"jeltol\", melyet, mint mondta, imáira kapott
válaszul, és vadul hányta magára a keresztet, amikor egy patkány visítani
és vinnyogni kezdett a ferde fal mögött. Miután az álmodót ágyba fektették
Elwood szobájában, elhívatták Malkowski doktort, a helybéli orvost, ki nem
szokott elfecsegni oly törté neteket, melyek kínosnak bizonyulhatnak. Két
injekciót adott Gilmannek, amitol az a természetes szunnyadásra emlékezteto
állapotba ernyedt. Napközben idonként eszméletre tért a beteg, és
szakadozottan elrebegte utolsó álmát Elwoodnak. Kínos folyamat volt, és
rögtön a legelején új és megdöbbento tényre derült fény. Gilman, kinek
hallása az utóbbi idoben természetellenessé finomodott, most olyan süket
volt, mint a föld. Az ismételten odacitált dr. Malkowski azt mondta
Elwoodnak, hogy mindkét dobhártya megrepedt, mintha embernek
elképzelhetetlen vagy elviselhetetlen, irtózatos hang szakította volna be
oket. Hogy ez a hang, ha az utóbbi néhány órában harsogott, miért nem verte
föl a Miskatonic egész völgyét, azt már nem tudta megmagyarázni a
becsületes orvosdoktor. Elwood leírta a saját mondanivalóját, így
viszonylag könnyen társaloghattak. Egyikük se tudta hová tenni a zurzavaros
ügyet, és úgy döntöttek, az lesz a legjobb, ha minél kevesebbet gondolnak
rá. Abban azonban egyetértettek, hogy amilyen gyorsan csak lehet, itt kell
hagyniuk az elátkozott házat. Az esti újságok megírták, hogy a rendorök
pontosan hajnal elott rajtaütöttek a Kaszáló-domb mögötti vízmosásban egy
különös orgián, és azt is hozzátették, hogy az ott található fehét követ
régóta babonás hiedelmek övezik. Senkit sem csíptek fülön, ám a
szerteszaladók között felfigyeltek egy hatalmas termetu négerre. Egy másik
cikkbol meg lehetett tudni, hogy az eltunt kis Ladislas Wolejkónak eleddig
semmi nyoma. A borzalmakra az éjszaka tette föl a koronát. Elwood sohasem
felejtette el, és kénytelen volt a tanév hátralevo részére kimaradni az
egyetemrol, mert ideg-összeroppanást kapott. Egész este hallani vélte a
patkányokat a válaszfalakban, de nemigen ügyelt rájuk. És akkor, jóval
azután, hogy Gilmannel nyugovóra tértek, elkezdodött a szörnyu sikoltozás.
Elwood felpattant, villanyt gyújtott, és odarohant vendége fekhelyéhez, aki
töké letesen embertelen hangokat hallatott, mintha egy leírhatatlan
kínpadra feszítenék, és dobálta magát a takaró alatt, amelyen kezdett
átütni egy nagy vörös folt. Elwood jóformán hozzá sem mert érni, de a
sikoltozás és a vonaglás idovel fokozatosan elcsitult. Addigra Dombrowski,
Choynski, Desrochers, Mazurewicz és a legfelso emeleti lakó mind ott
csoportosultak az ajtóban, és a háziúr elszalasztotta a feleségét, hogy
telefonáljon dr. Malkowskinak. Egyhangúlag üvöltöttek fel, amikor a véres
ágyruha alól hirtelen jókora patkányforma valami szökkent elo, és iszkolt a
padlón a közeli friss lyukba. Mire az orvos megérkezett, és lehúzta
betegérol a rémíto takarót, Walter Gilman halott volt. Barbárság lenne
túlmeno részletességgel taglalni, mi ölte meg Gilmant. Valóságos alagút
volt a testében - valami egyszeruen kiette a szívét. Dombrowski, aki
egészen elrémült patkányirtói erofeszítései kudarcától, fütyült minden
haszonbérletre, és egy héten belül összes régebbi lakójával egyetemben
áthurcolkodott a Diófa utcába, egy rozzant, mindazonáltal kevésbé koros
házba. A szörnyuséges esemény egy idore elcsendesítette Joe Mazurewiczet,
ám a búskomor szerelo azóta se józanodott ki, és váltig szellemekrol és
szörnyuségekrol nyüszít és motyog. Úgy tunik, azon az utolsó förtelmes
éjszakán Joe vizsgálat tárgyává tette a Gilman ágyától a közeli lyukhoz
vezeto karmazsin patkánycsapát. A szonyegen el volt mosódva, ámde a szonyeg
széle és a fal között maradt egy sávnyi csupasz deszka. Ott talált
Mazurewicz valami borzalmasat - o legalábbis úgy gondolta, hogy talált; a
nyomok vitathatatlanul különösek voltak, mégse volt hajlandó osztani senki
sem Joe álláspontját. Mert a deszkán lelt foltok ugyan határozottan nem
emlékeztettek a közönséges patkány lábnyomaira, de azt már Choynski és
Desrochers se mondta volna ki, hogy olyanok, mintha négy pici emberi kéz
tenyerelt volna oda. A házat nem vették bérbe soha többé. Miután Dombrowski
ott hagyta, kezdett aláereszkedni reá a végromlás szemfödele, lévén, hogy
az emberek egyaránt kerülték régi híre és újonnan terjengo dögletes buze
miatt. Talán mégis hatott az egykori háziúr patkánymérge, mert röviddel
Dombrowskié k távozta után a ház kezdte megkeseríteni a szomszédság életét.
A közegészségügyi tisztviselok kinyomozták, hogy a buz a keleti
manzárdszoba melletti és fölötti zárt térbol árad, és egyetértettek abban,
hogy irdatlan mennyiségu döglött patkánytól származhat. Ezzel együtt úgy
döntöttek, hogy nem éri meg felnyitni és fertotleníteni az osidok óta
lezárt padlásteret,nemsoká úgyis elmúlik a büdösség, és ez különben sem
olyan hely, ahol é rdemes lenne lovagolni finnyás eloírásokon. Egyébként
mindig is azt pletykálták róla, hogy május elseje és mindenszentek után
megmagyarázhatatlanul szaglik a Boszorkányház felso tarktura. A szomszédok
tehetetlenül belenyugodtak, de a buz legalább még egy újabb fekete pontot
jelentett a ház rovásán. Végül a középületek felügyeloje lakhatásra
alkalmatlannak ítélte. Gilman álmaira és az oket eloidézo körülményekre
sohasem leltek magyarázatot. Elwood, akinek idonként egészen orjíto
gondolatai voltak a történtekkel kapcsolatban, osszel visszatért az
egyetemre, és a következo júniusban megkapta a diplomáját. Úgy találta,
hogy a város lényegesen kevesebbet pletykál kísértetekrol, és valóban az
volt a helyzet, hogy leszámítva néhány mesét az elhagyott házban hallható
kísérteties vihogásról, amely majdnem addig eltartott, mint maga az épület,
Gilman halála óta nem suttogtak többé a vén Keziah vagy Barna Jenkin újabb
megjelenésérol. Még szerencse, hogy abban az évben, amikor bizonyos
események nyomán hirtelen fölelevenedett a szóbeszéd régebbi szörnyusé
gekrol, Elwood már nem tartózkodott Arkhamben. Késobb természetesen hallott
róla és elmondhatatlan szenvedéseket okoztak neki e sötét és rémíto
fejtörések; ám ez már nem értintette olyan közelrol, és a távolság többféle
feltételezést tett lehetové. 1931 márciusában egy szélroham megrongálta az
üres Boszorkányház fedelét és fokéményét; a porladó téglék, mohos,
megfeketedett zsindelyek, rohadó deszkák meg szarufák rázuhantak a padlásra
és átütötték a födémet. A romok az egész padlást eltömték, de a rozoga ház
végleges lebontásáig senki se vette magának a fáradságot, hogy eltakarítsa
a szemetet. Erre az utolsó lépésre decemberben került sor és akkor röpent
fel a pletyka, amikor Gilman régi szobáját ürítették ki a vonakodó riadozó
munkások. Mert több olyan dolog volt az ócska ferde mennyezetet átszakító
hulladékban, amitol földbe gyökerezett a lábuk, és kihívták a rendorséget.
Maga a rendorség a halottkémhez és az egyetem professzoraihoz folyamodott.
Voltak csontok - csúnyán összezúzottak, szilánkosak, mindazonáltal félreé
rthetetlenül emberiek -, melyeknek nyilvánvaló frissessége meghökkento
ellentétben állt ama réges-régi idovel, amikor egyetlen lehetséges
rejtekhelyü ket, a manzárd fölötti alacsony, lejtos padlásteret elzárták a
behatolók elol. A halottkém megállapította, hogy a csontok egy része egy
kisgyermektol származik, mások pedig, amelyek közé elrohadt barnás
szövetcafatok keveredtek, egy meglehetosen alacsony, élemedett korú,
hajlott gerincu no maradványai. Elokerültek a gondos szemétválogatás során
a beszakadó födémtol agyoncsapott patkányok apró csontjai, továbbá parányi
szemfogaktól összemarcangolt régebbi patkánycsontok, melyek mind akkor,
mind most, boségesen adtak alkalmat vitákra és találgatásokra. Meglelték
ezenkívül számos könyv és feljegyzés mállott foszlányait, valamint még
ócskább, tökéletesen elenyészett könyvek és írások sárgás porát. Kivétel
nélkül valamennyi írás a fekete mágia legszélsoségesebb és legirtózatosabb
formáival foglalkozott. A szemmel láthatóan új keletu tárgyak máig
ugyanolyan rejtélyt jelentenek, mint a friss embercsontok. De még náluk is
titokzatosabb az a számtalan papíron megtalált, tökéletesen egyforma ódon
írás, melynek betuií a vízjegyekbol ítélve legalább százötven-kétszáz éves
eltéréssel róhatta egy göcsörtös kéz. Bár vannak, akik azokat a romok
között szétszórt, különbözo mértékben sérült, tökéletesen
megmagyarázhatatlan tárgyakat vélik a legrejtélyesebbnek, amelyeknak
alakja, anyaga, kidolgozása és rendeltetése fittyet hány minden
találgatásnak. Az egyik, a Miskatonic némely professzorait roppantul
fölzaklató, csúnyán kicsorbult rémség, kimondottan hasonlít a különös
képmásra, amelyet Gilman ajándékozott az egyetemi múzeumnak, azt
leszámítva, hogy ez