A \"vörös halál\" soká pusztította az országot. Soha pestis nem volt
oly végzetes, olyan iszonyatos. Vér volt inkarnációja és pecsétje
-- a vér pírja és rettenete. Éles fájdalom és hirtelen szédület, s
aztán erős vérzés a pórusokon át, és végső föloszlás. Skarlátfoltok
az áldozat testén és kivált az arcon: ez volt a pestisbélyeg, mely
kizárta a szerencsétlent embertársainak rokonszenvéből és irgalmából.
S a kór egész rohama, kifejlődése és katasztrófája: egy rövid félóra
epizódja.

De Prospero herceg szerencsés volt és bölcs, és nem ismerte a
félelmet. Mikor birodalmának fele lakossága elpusztult, összehívott
udvara lovagjaiból és hölgyeiből ezer egészséges és könnyűvérű
mulatótársat, s visszavonult velük hajdani apátságokból átalakított
kastélyai egyikének mélységes magányába. Az épület nagy volt és
nagyszerű, a herceg különc és mégis fenséges ízlésének szüleménye.
Erős és magas fal övezte. A falban érckapuk. Amint begyűlt az udvar
népe, kohókat állítottak, és súlyos pörölyökkel kovácsolták össze a
keresztvasakat. Határozatba ment, hogy ne legyen se ki-, se bejárása
a kétségbeesés és őrület kiszámíthatatlan rohamainak. Az apátság
dúsan el volt látva minden szükségessel. Ily óvintézkedések után az
udvar fittyet hányhatott a ragálynak. A külső világ viseljen gondot
magára, ahogy tud. Közben bolondság búsulni vagy töprengeni. A herceg
gondoskodott a szórakozás minden lehetőségéről. Voltak ott bohócok,
rögtönzők, és balett-táncosok, voltak muzsikusok, volt szépség és
volt bor. Ez volt a falakon belül: ez és a biztonság. Kívül -- a
vörös halál.

Visszavonulásának ötödik vagy hatodik havában, mialatt a pestis
a legdühösebben tombolt odakünn, Prospero herceg szokatlan fényű
álarcosbált adott ezer barátjának mulattatására.

Csodás pompa volt, kéjes jelenet, ez a masquerade [1]. De először
hadd írjam le a termeket, ahol lejátszódott. Hét terem volt --
királyi szobasor. Ám legtöbb palotában az ily egymásba nyíló
csarnokok hosszú és egyenes allée-t [2] formálnak, míg a szárnyas
ajtók jobbra-balra majdnem a falig kicsapódva alig gátolják az összes
helyiségek áttekintését. Itt más volt az eset, mint azt a hercegnek
a bizarr iránti előszeretetétől várni is lehetett. A termek oly
szabálytalanul sorakoztak, hogy a látás egynél többet alig ölelt föl
egyszerre. Éles forduló várt minden húsz-harminc lépésre, s minden
fordulónál új hatás. S minden fal közepén, jobbról és balról, magas és
keskeny gótikus ablak nézett ki egy zárt folyosóra, mely a csarnoksor
kanyargását követte. Üvegfestésű ablakok voltak, és színezésük
változatosan illeszkedett az egyes csarnokok ornamentikájának uralkodó
színeihez, ahova épp nyíltak. A keleti szélen fekvő terem falait
például kék szín borította -- és élénkkékek voltak az ablakai. A
második szoba bíbor volt díszítéseiben és kárpitjaiban, s ott az
ablaktábla is bíborszínű. A harmadik mindenestül zöld volt, s így
zöldek ablakszárnyai is. A negyediknek bútorzata s világítása is
narancsszín -- az ötödiké fehér -- a hatodiké lila. A hetedik termet
fekete bársonykárpitok sűrűje takarta, végig csüggtek a mennyezetről,
le a falakra, súlyos redőkben hullva a hasonló anyagú és színű
szőnyegre. De ebben az egyetlen szobában az ablakok színe nem
harmonizált a dekorációval. Az üvegtáblákat itt skarlát festette --
mély tónusú vérszín. Mármost a hét terem egyikében sem volt lámpa
avagy kandeláber, noha aranydíszek és dísztárgyak pazar tömege
hevert mindenfelé, s függött a falakról. Se lámpa, se gyertya nem
árasztott fényt a szobasor területén belül. Hanem a folyosókon,
melyek e szobasor mellett húzódtak, minden ablakkal szemben egy-egy
hatalmas háromláb emelt tűzserpenyőt, mely sugarait bedobta a színes
üvegen, s így ragyogóan megvilágította a csarnokokat. S ekként számos
hökkentő és fantasztikus effektus keletkezett. S főleg a nyugati
vagy fekete szobában volt ama vérszínű üvegtáblákon át a sötét
függönyökre behulló tűzsugár hatása rendkívüli, s oly vad kifejezést
festett minden belépő arcára, hogy a társaságból nagyon kevesen
merészeltek egyáltalán belépni ebbe a helyiségbe.

S épp ebben a szobában állt, a nyugati falnál, egy óriási ében
óramű. Ingája tompa, súlyos, a percmutató megtette az utat a számlap
körül, és ha az órát kellett jelezni, oly hang tört elő a gépezet
érctüdejéből, amely tiszta volt, hangos és mély, és különösen zenei,
de olyan hökkentő hanggal és hangsúllyal, hogy az orkesztra zenészei
minden órafordulásnál pár pillanatnyi szünetet kényszerültek tartani
produkciójukban, e hangra fülelve; s így a keringőknek is be kellett
szüntetni forgásukat; s az egész vidám társaságon rövid zavar szállt
át; s amíg az óra harangja kongott, meg lehetett figyelni, hogy a
legvadabb tobzódó is elsápad, s a legvénebbek s legnyugodtabbak
homlokukhoz kapnak, mintegy zavart álmodozásban vagy tűnődésben.
De mihelyt az órazengés ekhói elnémultak, egyszerre könnyű derültség
hatotta át a gyülekezetet; a zenészek egymásra néztek és elmosolyodtak,
mintegy a saját idegességükön és bolondságukon, és suttogó fogadalmat
tettek egymásnak, hogy a legközelebbi óraütés nem fog hasonló emóciót
előidézni; s aztán, hatvan perc leforgása után -- ami háromezer-hatszáz
másodpercét tartalmazza a repülő időnek --, új órazengés jött, s
ugyanaz a zavar, megremegés és eltűnődés követte, mint az előbbit.

De, mindezek ellenére, vidám és pompás mulatság volt ez! A herceget
különleges ízlése jellemezte. Jó szeme volt színekhez és színhatásokhoz,
s megvetette a puszta divat dekórumát. Tervei tüzesek és merészek
voltak, elgondolásai barbár fényben izzók. Vannak, akik őrültnek
gondolták volna. De udvara tudta, hogy nem őrült. Hallani, látni,
érinteni kellett, hogy az ember bizonyos legyen, hogy nem őrült.

Nagy részben maga irányította a hét szoba alkalmi díszítését e nagy
ünnepség céljaira; s az ő irányító ízlése szabta meg a jelmezek
karakterét. Egy bizonyos: hogy groteszk volt valamennyi. Sok csillogás
és tündöklés, és pikantéria és fantasztikum -- sok, amit azóta a
Hernani-ban láttunk. Arabeszkfigurák kicsavart tagokkal s váratlan
kosztümben. Delíriumos elképzelések, mint beteg agyak szülöttei.
Sok szépség, sok szeszély, sok különcködés, valami ijesztő is, de
semmi, ami undort okozhatott volna. Valóban e hét szobán át álmok
raja lengett. Kígyóztak és kerengtek az álmok, keresztül-kasul,
fölöltve a termek színeit, s az orkesztra vad zenéje mintha csak
lépteik visszhangja lett volna. És közben megkondul az ébenóra, mely
a bársonycsarnokban áll. S akkor, egy pillanatra, minden elnémul és
minden hallgat, csak az óra hangja zeng. Meredtre fagyva állanak az
álmok. Ám az óraütés ekhói elhalnak -- csak egy pillanat volt --, és
könnyű, félig elfojtott kacaj leng utánuk. És most megint földagad
a zene, s az álmok megélednek, s vígabban kígyóznak erre-arra, mint
valaha, színt kapva a tarka ablakoktól, melyeken beáramlanak a
lángos háromlábak sugarai. De a legnyugatabbra fekvő terembe a hétből
egyetlen maszka sem merészkedik; mert az éjszaka már végére jár; s a
vérszínű üvegen rőtebb fény ömlik be; s a gyászdrapériák feketesége
sápaszt; s aki lábát az éjszőnyegre teszi, annak fülébe ünnepélyesebb
hangsúllyal küldi a közel ébenóra fátyolos zenéjét, mint bárkiébe jut,
ki feledkezve élvezi más termek távolabbi vígságait.

De a többi termet sűrű nép zsúfolta, s bennük az élet szíve lázasan
lüktetett. És a tobzódás örvénylett tovább, míg végre éjfél verése
kezdődött az órán. S akkor a zene megszűnt, mint leírtam; s a keringők
forgása megjuházott; s kellemetlen pauza állt be mindenben, mint az
előbbi alkalmakon. De most tizenkettőt kellett ütnie az óra harangjának;
és talán így történt, hogy e hosszabb idő alatt több méla gondolat
lopózhatott eltűnődéseibe azoknak, akik a mulatók közül gondolkozóbb
természetűek voltak. S talán így történt az is, hogy mielőtt az utolsó
óraütés ekhói elmerültek volna a csöndben, sokan akadtak a tömeg
között, akik időt leltek észrevenni egy álcázott alak jelenlétét,
melyen eddigelé egyetlen vendég figyelme sem pihent meg. S amint
ez új jelenség híre suttogva elterjedt mindenfelé, végtére az
egész társaságon moraj és zsibongás futott át, mely meglepetést és
visszatetszést fejezett ki -- sőt lassanként rémületet, borzalmat
és undort.

Fantazmák gyülekezetében, amilyet lefestettem, el lehet gondolni,
hogy ilyen érzéseket nem kelthetett közönséges tünemény. Valóban, a
jelmezek megválasztásának szabadsága ez éjszakán majdnem határtalan
volt; de a szóban forgó alak Heródesebb Heródesnél, s meghaladta még
a herceg ízlésének szinte korlátlan korlátait is. Vannak húrok a
legérzéketlenebb szívekben is, melyeket nem lehet érinteni, hogy az
érintés emóciót ne keltsen. Még aki a legvégsőkig jutott is, akinek
élet és halál egyformán tréfa már, vannak dolgok, amikkel nem szeret
tréfálni. Csakugyan, az egész társaság szemmel láthatólag érezte, hogy
az idegen jelmeze és viselkedése túl van az ötlet és az illendőség
határain. A jelenség sovány és magas volt, s tetőtől talpig a kripták
öltözetébe burkolva. Az álca, mely az arcot takarta, oly tökéletes
hűséggel utánozta egy megmeredt hulla arckifejezését, hogy a
legtüzetesebb vizsgálat is nehezen tudta volna fölfedezni a csalást.
De mindez talán még elnézésre, ha ugyan nem tetszésre lelt volna
ez őrült tombolók körében. A mímes merészsége azonban odáig ment,
hogy egyenesen a vörös halál képét öltötte föl. Ruháját vér foltjai
fecskendezték -- és széles homloka, arcának minden vonásával, a
skarlát iszony nyomait viselte.

Mikor Prospero herceg szeme e kísérteties alakra esett -- aki, talán
hogy jobban megmaradjon szerepében, lassú és ünnepélyes mozgással
lépdelt ide-oda a keringő táncosai között --, látták, hogy az első
pillanatban erős borzadás, rémület vagy undor borzadása vonaglik át
rajta; de a következő percben homloka haragtól pirult ki.

- Ki merészkedik -- kérdezte rekedt hangon udvaroncaitól, kik
közelében álltak --, ki merészkedik ily istenkísértő gúnnyal
sértegetni minket? Ragadjátok meg és rántsátok le álarcát, hadd
tudjuk, ki fog függeni napkeltére a bástyaoromról!

Prospero herceg a keleti vagy kék szobában állt, amikor e szavakat
mondotta. Hangja zengőn és tisztán szállt a hét termen át, mert a
herceg erős és határozott jellemű férfi volt, és a zene egy intésére
elhallgatott.

A herceg hát a kék szobában állt, s oldalán sápadt udvaroncok
csoportja. Szavára először gyáva, tóduló mozgás indult e csoportból
a betolakodó irányába, aki e percben szintén közel volt, és most
céltudatos és meg nem ingó lépésekkel közeledett a beszélőhöz. De
valami névtelen borzadály következtében, mellyel az álarcos őrült
jelmeze eltöltötte az egész gyülekezetet, senki sem nyújtotta ki
kezét, hogy megragadja a vakmerőt; úgyhogy akadálytalanul közelítette
alig egy-két lépésnyire a herceget; s mialatt az egész társaság,
mintegy egyetlen impulzusra, a termek közepéből a falak mellé
húzódott, ellenállás nélkül vette útját, meg nem állva egy pillanatra
sem, de avval az ünnepélyes és kimért lépéssel, mely kezdettől fogva
megkülönböztette, a kék teremből a bíbor terembe -- a bíborból a
zöldbe -- a zöldből a narancssárgába -- s ezen keresztül ismét a
fehérbe -- s még innen is a lila szobába, hogy föltartóztassa. De
ekkor Prospero herceg, őrülten a dühtől és pillanatnyi gyávaságának
szégyenétől, vadul átrohant a hat csarnokon, noha senki sem követte,
mert mindenkit halálos félelem lepett meg. A herceg kirántott tőrt
vitt magasra emelt kezében, és eszeveszett rohanásában négy vagy öt
lábnyira jutott a hátráló alakhoz, mikor ez, éppen a bársonyterem
végébe érve, hirtelen megfordult, és szembenézett üldözőjével. Éles
kiáltás hallatszott -- s a tőr csillanva hullott a holló szőnyegre,
amelyre egy pillanat múlva holtan bukott le Prospero herceg. Akkor,
összeszedve a kétségbeesés vad elszántságát, a tivornya vendégeinek
egész tömege nyomult egyszerre a fekete terembe, és megragadva az
álarcost, akinek magas alakja egyenesen és mozdulatlanul állott az
ébenóra árnyékában, kimondhatatlan borzalomban merevedtek meg, mikor
észrevették, hogy a síri köntösök és hullaszerű álarc alatt, melyre
oly vad erőszakossággal csaptak le, nem rejlik semmiféle tapintható
forma.

S ekkor felismerték a vörös halál jelenlétét. Tolvajként jött
az éjszakában. S egyre-másra estek össze a mulatók tobzódásuk
vérharmatos csarnokaiban, s úgy lelték halálukat, ki-ki saját
buktának kétségbeesett pózában. S az ébenóra élete kimerült a
legutolsó tivornyatárs életével. S a háromlábak lángja kialudt.
És sötétség és pusztulás és a vörös halál vette át korlátlan
uralmát.


* * *

[1] masquerade -- álarcosbál (francia)
[2] allée -- sétány (francia