2 - 3 rész
III. Őrület a tengerből
Ha az ég valaha teljesítené egy fohászomat, azt kívánnám, bár el tudnám felejteni egy puszta véletlennek a következményeit, amely megakasztotta tekintetemet egy porfogónak használt régi újságlapon. Más körülmények között egyáltalán nem törődtem volna vele, hiszen egy ausztrál hírlapnak, a SYDNEY BULLETIN-nek egy régi. 1925 április. 18.-i száma volt az. Nyilván elkerülte a csoport figyelmét, amely megjelenésének idején buzgón gyűjtötte az anyagot bácsikám kutatásaihoz. Már majdnem felhagytam a vizsgálódásokkal, ami az Angell professzor által \"Cthulhu-kultusznak\" nevezett jelenséget illeti, s egy tudós barátomnál voltam látogatóban a New Jersey-i Patersonban; a városi múzeum ismert mineralógusánál és kurátoránál. Éppen néhány kiállított ásványt nézegettem, melyek a múzeum egyik tárlójában hevertek rendezetlenül a polcon, mikor pillantásom egy különös fényképre esett egy régi újságlapon, amit a kőzetminták alá terítettek. A már említett SYDNEY BULLETIN volt az: a fotó egy szörnyűséges kőszobrocskát ábrázolt, amely csaknem teljesen megegyezett a Legrasse által a louisianai mocsarakban talált példánnyal. Lázasan távolítottam el a lapról az értékes köveket, hogy átfuthassam a cikket; de csalódás ért, mert sok érdekeset nem tartalmazott. Amit azonban találtam benne, az végül hallatlan kihatásokkal volt akadozni kezdő kutatásaimra nézve, és gondosan kivágtam az újságból. A cikk a következőképpen hangzott: REJTÉLYES RONCS A TENGEREN A VIGILANT mozgásképtelenné vált új-zélandi jachtot vett vontatókötélre - Egy túlélő és egy halott a fedélzeten - Elkeseredett csata és emberhalál a tengeren - A második tiszt nem hajlandó részletes vallomást tenni - Rejtélyes bálvány a kabinban - A vizsgálat folyamatban van. A Morrison Company teherhajója, a VIGILANT, Valparaisóból hazatérőben ma éjszaka futott be Darling Harbourbe, s egy mozgásképtelenné vált, kismerülésű gőzöst hozott magával vontatókötélre véve: az új-zélandi Dunedinben nyilvántartott, ALERT elnevezésű jachtot. A hajót utoljára április 12-én látták a déli szélesség 34° 21\' és a nyugati hosszúság 152° 12\' alatt; a fedélzeten egy élő embert és egy halottat találtak. A VIGILANT március 25-én hagyta el Valparaisót, s április 2-án a szokatlanul erős széllökések és hullámverés miatt pályájától jelentős mértékben eltért déli irányban. A roncsot április 12-én pillantották meg. A fedélzeten egy félig megtébolyodott túlélőt találtak a minden jel szerint több, mint egyhetes emberi tetem mellett. A túlelő egy ismeretlen eredetű kőbálványt szorongatott a kezében, amelyre nézve a Sydney Egyetem, a Királyi Régészeti Társaság és a College Street-i múzeum semmiféle felvilágosítást nem tudott adni; saját állítása szerint a jacht egyik kabinjában találta, egy faragott szelencében. Az illető rendkívül különös, kalózkodásokkal és mészárlásokkal élénkített történetet adott elő. A neve Gustaf Johansen, származására nézve norvég, meglehetősen intelligensnek látszik, és második tisztként szolgált az EMMA elnevezésű kétárbocos aucklandi szkúneren, amely február 20-án indult útnak tizenegy fős legénységgel Callao felé. Elmondása szerint az EMMA a viharos idő miatt március 1-jén messze letért kitűzött útvonaláról, s március 22-én a déli szélesség 49° 51\' és a nyugati hosszúság 128° 34\' alatt találkozott az ALERT-tel, amelynek legénysége meglehetősen rossz külsejű kanakákból és félvérekből állt. Ezek kategorikusan fölszólították a szkúnert a visszafordulásra, amit Collins kapitány megtagadott, mire az ALERT figyelmeztetés nélkül tüzet nyitott. Az EMMA legénysége ellentámadásba ment át, s noha a szkúner léket kapott és süllyedni kezdett. mégis sikerült nekik az ellenséges jacht mellé manőverezni, és megcsáklyázni azt. A fedélzeten harcba bonyolódtak a félvad legénységgel, és kénytelenek voltak valamennyiüket megölni - csaknem állati szintre süllyedt emberekről volt szó, akik, jóllehet túlerőben voltak, nem értettek igazán a fegyveres harchoz. A küzdelem folyamán három ember - köztük Collins kapitány és Green első tiszt - elesett. A megmaradt nyolc tengerész a rangidős Johansen parancsnoksága alatt továbbhaladt a megcsáklyázott jachttal az eredeti irányban, mivel meg szerették volna állapítani, hogy miért akarták feltartóztatni őket. Másnap kikötöttek egy szigeten (az óceánnak ezen a részén nem tudunk ismert szigetről - kiad. megj.), ahol hatan közülük rejtélyes módon életüket vesztették. Johansen azt állítja, hogy egy szakadékba zuhantak, és nem hajlandó a halálukról közelebbit mondani. Később megmaradt társával visszatért a jachthoz, és megpróbáltak ismerős vizekre jutni vele, ám az április 2.-i vihar ismét letérítette őket a pályájukról. Ettől az időponttól fogva április 12-én történt megmentéséig a túlélő semmire nem emlékszik, arra sem, mikor halt meg William Briden fedélzeti matróz. Briden halálának okát nem lehetett megállapítani: feltehetően a kimerültség végzett vele. Dunedini értesülések szerint az ALERT szigetjáró tehergőzös volt, s a partvidéken igen rossz hírnek örvendett. Egy különös félvér csoport tulajdonát képezte, amelynek gyakori összejövetelei és éjszakai kóborlásai az erdőben nem csekély kíváncsiságra adtak okot: a március elsejei nagy vihar és földrengés után azonnal sietve a tengerre szállt. Aucklandi munkatársunk megerősítette, hogy az EMMA legénysége igen megbízható hírben állt, Johansent pedig józan, egyenes jellemű embernek jellemzi. A Tengernagyi Hivatal holnap kezdi meg az ügy kivizsgálását, s minden kísérletet megtesz rá, hogy Johansent bővebb beszámolóra bírja. Ennyi volt az egész; ennyi meg az ördögi fénykép; de micsoda gondolatokat váltott ki belőlem! Új adatokra bukkantam a Cthulhu-kultuszról, amelyek bizonyítják, hogy a tengeren ugyanolyan aktív, mint a szárazföldön. Mi oka volt rá az ALERT legénységének, fedélzetükön borzalmas bálványképükkel, hogy megakadályozzák az EMMA továbbhaladását? Mit rejtett az ismeretlen sziget, ahonnan a szkúner legénységéből hatan nem tértek vissza, és mi volt az, amiről Johansen tengerésztiszt oly makacsul hallgatott? Milyen eredményt hozott a Tengernagyi Hivatal vizsgálata, és mit tudtak Dunedinben a korcs kultusz tevékenységéről? És mind közül a legizgalmasabb kérdés: mit jelentsen az időpontoknak ez a háttérben meghúzódó, távolról sem természetes láncolata, amely tagadhatatlan, baljós összefüggésbe hozza a bácsikám által feljegyzett különféle eseményeket? Március 1-jén - azaz minálunk február 28-án - kisebb földrengés történik, és vihar támad. Dunedinből teljesen váratlanul útnak indul az ALERT, mintha valami felsőbb utasítást kapott volna, miközben a földgolyó túloldalán a költők és művészek valami különös, iszappal borított monolitvárosról kezdenek álmodni, egy fiatal szobrász pedig álmában domborműbe faragja a szörnyűséges Cthulhu alakját. Március 23-án az EMMA legénysége kiköt egy ismeretlen szigeten, hátrahagy hat halottat: ugyanebben az időpontban tetőznek az érzékeny művészek rémálmai, melyben valami titáni szörnyeteg üldözésétől rettegnek: egy építész megőrül, egy szobrász delíriumba zuhan! És mit takar ez az április másodikai dátum, amikor minden álomnak egy csapásra vége szakad a nyirkos, hideg falak városáról, Wilcox pedig sértetlenül magához tér a különös lázból? Mit jelentsen mindez - és mihez kezdjek a vén Castro célozgatásával a sírjukban beszélgető, csillagszülött ÖREGEKRE és az Ő elkövetkező világuralmukra? meg arra a képességükre, hogy URALKODNAK AZ ÁLMOKON? Csak nem imbolygok olyan kozmikus rémségek szélén, melyek messze meghaladják az emberi képzelőerőt? Ha így volna, az iszonyat mégsem hatolt be, csak a tudatunkba, mert a pokoli fenyegetésnek, amely kezdte hatalmába keríteni az emberiséget, hirtelen vége szakadt. Miután elrendeztem minden szükségeset, még aznap este búcsút vettem a háziúrtól, és vonattal San Franciscóba utaztam. Alig egy hónapra rá Dunedinben voltam, de nem sokat derítettem ki a különös bálványimádókról, akik régebben a kis kikötői lebujokban őgyelegtek: egyesek azonban célzásokat tettek rá, hogy a félvér csoportok a sziget belsejébe telepedtek át, míg mások messzi dobszóról és vörhenyes fényekről számoltak be a távoli dombokon. Aucklandben megtudtam, hogy Johansen ősz hajjal tért vissza az eredmény nélkül záruló sydneyi tárgyalásról, eladta West Street-i lakását, és Oslóba költözött a feleségével együtt. Élményeiről a barátainak sem mesélt többet, mint a Tengernagyi Hivatalnak, s a legtöbb, amit tehettek értem, az volt, hogy megadták új oslói címét. Ezután Sydneybe utaztam, s terméktelen beszélgetéseket folytattam egyes matrózokkal és a Tengernagyi Hivatal bíráival. Megtekintettem az ALERT-et, amit azóta eladtak, s most kereskedelmi célokat szolgált, de nem találtam rajta semmi érdekeset. A kuporgó, tintahalfejű szobrot a Hyde Park Múzeumban őrizték: hosszan és behatóan tanulmányoztam, s úgy találtam, hogy hajmeresztően tökéletes munka, és ugyanazok a titkok lengik körül, mint Legrasse kisebb példányát: a hátborzongató kor, az ismeretlen alapanyag. A múzeum igazgatója bevallotta nekem, hogy a geológusok számára megoldhatatlan rejtélyt jelent: esküsznek rá, hogy a földön nincsen semmi ehhez hasonlítható kőzet. Borzongva idéztem emlékezetembe, mit mondott a vén Castro Legrasse-nak a NAGY ÖREGEKRŐL: \"A csillagokból jöttek, és magukkal hozták a képmásaikat.\" Elmém úgy háborgott, mint még soha; végül elhatároztam, hogy felkeresem Oslóban Johansent. Elutaztam Londonba, ahonnan haladéktalanul a norvég fővárosba hajóztam, s egy napfényes, őszi reggelen kiléptem a díszes rakpartra, az Egeberg árnyékában. A rövid szárazföldi utat konflison tettem meg, s csakhamar bekopoghattam egy csinos kis ház ajtaján. Egy szomorú szemű, gyászruhás asszony nyitott ajtót, s én keserű csalódást éreztem, mikor megtudtam, hogy Johansen halott. Nem sokkal élte túl a hazatelepülésüket, mondta a felesége; az 1925-ös események a Csendes-óceánon nagyon megviselték. Ő sem tudott többet mondani nekem, mint mások; a férje viszont hagyott rá egy hosszú kéziratot, angol nyelven, amit ő nem ért. Johansen éppen a Göteborg-dokk közelében sétált egy szűk sikátorban, mikor valamelyik padlásablakból véletlenül rázuhant egy papírbála. Két arra járó matróz azonnal felsegítette, de mielőtt a kórházba értek volna vele, kiszenvedett. Az orvosok nem tudták okát adni hirtelen halálának; végül azt mondták, szívgyengeség okozta. Sikerült meggyőznöm róla az özvegyet, hogy közeli barátja voltam halott férjének, úgyhogy átadta nekem a kéziratot; magammal vittem, és már az angliai átkelés alatt nekiláttam elolvasni. Egyszerű, elég összefüggéstelen történet volt - naiv kísérlet az utólagos naplóírásra -, amelyben Johansen igyekezett visszaidézni a borzalmas hajóút minden egyes napját. Nem lenne értelme bemásolnom a beszámolómba, ahhoz túl homályos és terjedelmes, de megpróbálom összefoglalni a legfontosabb elemeit; akkor talán megértik, miért vált annyira elviselhetetlenné számomra a hajófalat nyaldosó hullámok zaja, hogy bedugaszoltam a fülemet.
Johansen hál? istennek nem tudott mindent, noha látta a várost és a DOLGOT is; én azonban soha többé nem leszek képes nyugodtan aludni, ha a megszokott életünk színfalai mögött szüntelen ott leselkedő borzalmakra gondolok: az őscsillagokról való kimondhatatlan gyalázatosságokra, melyek az óceán mélyén alusszák álmukat, és a lidércnyomásos kultuszra, amely bármikor kész rá, hogy fölébressze és a gyanútlan világra szabadítsa ŐKET, mihelyt egy újabb földrengés ismét a hullámok fölé emeli szörnyeteg sziklavárosukat. Johansen utazása úgy kezdődött, ahogy a Tengernagyi Hivatalnak beszámolt róla. A megrakott EMMA február 20-án hagyta el Aucklandet, és egyenest belehajózott a földrengés szülte vihar legszörnyűbb tombolásába - ez volt az az erő, ami kiemelte a tengerfenékről azt az iszonyatot, amely aztán belerágta magát az emberek álmaiba. Mikor sikerült újra irányításuk alá vonniuk a hajót, új útvonalon haladtak tovább, míg március 22-én az ALERT fel nem tartóztatta őket. A kultusz sötét bőrű sátánjait a tengerésztiszt csak mélységes undorral említi. Valami irtózat lengte körül őket, mely szinte kötelességnek tüntette fel elpusztításukat, s Johansen őszinte döbbenettel fogadta, mikor a tárgyalás folyamán kegyetlenséget vetettek a szemére. Aztán, mikor a kíváncsiságtól hajtott matrózok Johansen parancsnoksága alatt tovább hajóztak a csatában elnyert jachton, előbb egy roppant kőoszlopot pillantottak meg a tengerből kimagasodni, majd a déli szélesség 47° 9\' és a nyugati hosszúság 126° 43\' alatt titáni méretű, rothadó iszaptól, hínártól és nyálkától bűzlő falak körvonalai sejlettek föl előttük. Ilyen gyomorkavaró szörnyűséget mióta létezik, csak egyszer hordott a hátán a Föld: R\'lyeh kísérteties hullavárosa volt ez, amelyet beláthatatlan korokkal az emberi történelem kezdete előtt emeltek azok a förtelmes óriások, akik a fekete csillagokból ereszkedtek alá a mi vilagunkra. Itt, az iszapzöld boltívek alatt pihent a Nagy Cthulhu rettenetes hordáival, s innen sugárzottak szét mérhetetlen évezredek óta először azok a gondolatok, melyek rettegéssel és iszonyattal oltották be az érzékenyek álmait, s szigorú utasítással parancsba adták a hívőknek, hogy keljenek zarándokútra az ő kiszabadításukra. Minderről Johansennek sejtelme sem volt, de Isten a megmondhatója, hogy eleget látott! Azt hiszem, valójában csak egyetlen hegycsúcs emelkedett ki a hullámokból, a rettentő, monolitkoronás citadella, amelyben a Nagy Cthulhu álmodott sírja mélyébe zárva. Ha annak a kiterjedésére gondolok, ami odalent húzódhat meg a vizek rejtekén, már-már emésztő vágy támad bennem, hogy önkezemmel vessek véget az életemnek. Johansent és embereit páni félelem fogta el az ősi démonok nyálkás Bábelének kozmikus fensége láttán, és sejtették, hogy amit látnak, az nem a Földről, de nem is bármi más egészséges világról való. A rémült beszámoló minden sorából kitetszik, mennyire iszonyodtak a zöldes sziklatömbök hihetetlen méretétől, a roppant, faragott monolitok szédítő magasságától, s mindenekelőtt a meghökkentő hasonlatosságtól, amely az irdatlan szobrok és az ALERT fedélzetén talált különös bálvány között fennállott. Johansen nem tudta, mi az a futurizmus, de nagyon közel jut hozzá, mikor a városról beszél; mert ahelyett, hogy precízen leírna valamilyen struktúrát vagy épületet, csak futó benyomásokat rögzít, hajmeresztően nagy szögekről, meg a kőlapokról, melyek túl hatalmasak hozzá, hogy erről a világról származzanak, s hátborzongató ábrák és szentségtörő hieroglifák borítják őket. A szögekkel kapcsolatos megjegyzését azért említem, mert valami olyasmire utal, amire Wilcox is felfigyelt lázálmaiban. Ő azt mondta nekem, hogy az álmában látott városok geometriája abnormális volt, nem euklidészi, s olyan arányokhoz és dimenziókhoz igazodott, amelyek förtelmes módon elütöttek a számunkra ismertektől. Ugyanezt érezte aznap egy egyszerű tengerész is, csakhogy ő az idegcsikorgató valóságot látta. Johansen és emberei egy lejtős homokpadon fölkapaszkodva jutottak föl erre az ocsmány Akropoliszra, és csúszós, hullazöld hínárral benőtt titáni kőtömböket másztak meg, melyek talán lépcsőfokok voltak, de nem emberi láb számára. Még a nap is eltorzult az égen, amint küszködve igyekezett átvilágítani a fémes-sós miazmán, amely méregként szállt föl a természetellenes vizekről; rosszindulat és fenyegetés vigyorgott rútul a faragott sziklák csalóka szögeiben és sarkaiban, amik első látásra homorúnak, a következő pillanatban domborúnak tetszettek. Félelem vett erőt az összes kalandoron, pedig még nem láttak mást, csak köveket, hínárt és iszapot. Mindannyian legszívesebben elszaladtak volna, ha nem tartanak a többiek megvetésétől, és csak fél szívvel kutattak valami mozdítható tárgy után - mindhiába -, hogy magukkal vigyék emlékbe és bizonyítékul. Rodriguez, a portugál volt az, aki megmászta a monolit sarkát, és lekiáltott, hogy talált valamit. A többiek követték őt, és kíváncsian meredtek a hatalmas, faragott ajtóra, rajta a már ismert polip- vagy sárkánylény domborműves ábrázolásával. Johansen szerint úgy nézett ki, mint egy irdatlan pajta bejárata; mindnyájan érezték. hogy valami kapuféléről lehet szó, erre mutattak körülötte a küszöb és ajtófélfaszerű kőfaragások - csak abban nem tudtak egyetérteni, hogy vízszintes helyzetű-e, mint egy csapóajtó, vagy ferde síkban van, mint egy szabadba nyíló pincelejárat. Ahogy Wilcox is mondta: ennek a helynek a geometriája teljesen ki volt facsarodva. Johansenék nem tudták pontosan, hogy a tenger és a talaj, amin mozognak, valóban vízszintes-e, következésképp minden másnak fantasztikus módon bizonytalan volt a viszonyított helyzete. Briden több helyen megkopogtatta a követ, de nem járt sikerrel. Aztán Donovan gondosan végigtapogatta az ajtónyílás szélét, minden egyes pontot lelkiismeretesen megvizsgálva. Rettentő magasra mászott a groteszk kőalakzaton - persze, ha az ember akarja, mászásnak nevezi, ha akarja, nem; meglehet, hogy az a valami MÉGIS vízszintes volt -, és mindenkiben fölmerült a kérdés, hogyan létezhet egyáltalán a világon ilyen hatalmas ajtó? Ekkor hirtelen a több ACRE területű kőlap a felső végén egész halkan és finoman engedett a nyomásnak, s ők látták, hogy ki van egyensúlyozva. Donovan lecsusszant az egyik ajtófélfán, s tengerésztársaival együtt figyelte, amint a kapuszörny lassan, félelmetesen nyílni kezd. Az őrült, prízmás torzulásban teljesen természetellenes módon, átlósan mozgott, mintha a fizika és a fénytan minden törvényét a feje tetejére állították volna. A nyílás koromfekete volt, s szinte tapintható sötétség áradt belőle. Azt mondom, áradt, ÉS NEM ÁTVITT ÉRTELEMBEN; mert ez a sötétség füstfelhőként gomolygott elő évezredes börtönéből, s tisztán láthatóan elsötétítette a napot, ahogy nehézkes denevérszárnyakon emelkedni kezdett a hátrahőkölő égbolt felé. A megnyíló mélységből feltörő bűz elviselhetetlen volt. Végül a jó fülű Hawkins valami ocsmány, csosszanó zajt vélt hallani odalentről. Mindenki feszülten fülelt, még akkor is, mikor a DOLOG nyáladzva előcuppogott, s zöld, kocsonyás tömegét átpréselte a fekete nyíláson az őrült város méreggel átjárt levegőjébe. A szerencsétlen Johansen kézírása szinte olvashatatlanná vált, mikor ehhez a ponthoz ért beszámolójában. A hat ember közül, akik soha nem jutottak vissza a hajóra, kettő abban a szempillantásban szörnyethalt, valószínűleg a puszta iszonyattól. A DOLGOT lehetetlenség volt leírni - nincs az a földi nyelv, amelynek szavai lennének az elképzelhetetlen, bömbölő őrületnek ilyen mélységeire, a kozmikus rendnek és az anyag törvényeinek e gyalázatos tagadására. Egy eleven hegy mozgott itt óriás medúzaként, tekergő csápokkal imbolyogva ide-oda. Nagy Isten! Lehet-e csodálkozni rajta, hogy ugyanebben a pillanatban a világ túloldalán megőrült egy neves építész, a boldogtalan Wilcoxon pedig hagymázas lázroham tört ki? A bálványképek valósága, a csillagok iszapzöld, nyálkás szüleménye új életre kelt, hogy igényt emeljen arra, ami az övé. A bolygók állása ismét kedvező volt, s aminek előmozdításán egy évezredes kultusz hosszú időn át hiába fáradozott, azt merő véletlenségből elérte egy maroknyi mit sem sejtő tengere. A Nagy Cthulhu évmilliók óta először pillantotta meg a napvilágot? és tombolt pusztító mámorában! Három ember azonnal eltűnt az iszamos agyarak között, mielőtt akár egy mozdulatot tehettek volna. Isten legyen irgalmas hozzájuk - ha ugyan létezik az univerzumban irgalom! Donovan, Guerrera és Angström voltak azok. Miközben a megmaradt három tengerész fejvesztve menekült a végenincs, hínárlepte kőlapokon a csónak felé, Parker elcsúszott, és Johansen bármire megesküdne, hogy a pokoli falaknak egy olyan szöge nyelte el, amelynek tulajdonképpen nem lett volna szabad léteznie; hegyesszögnek látszott, ám rendelkezett a tompaszögek minden sajátosságával. Így csak Briden és Johansen érte el a csónakot, s eveztek aztán kétségbeesetten az ALERT felé vele, mikor a mérföldnyi nagy, szörnyűséges DOLOG lebukdácsolt a csúszós sziklatömbökön, és habozva a sekély vízbe gázolt. Csak néhány pillanat műve volt menetkész állapotba hozni az ALERT-et, melynek során lázasan rohantak a gőzkazántól a kormányosfülkéig; aztán a hajócsavar lassan kavarni kezdte a mérgező vizet, mialatt a nem evilági hullapart kőtömbjei között ott nyáladzott, hörgött és fröcsögött az áldatlan csillagzatokról való DOLOG, mint a menekülő Odüsszeusz hajóját elátkozó Polüphémosz. Majd a Nagy Cthulhu, vakmerőbbnek mutatkozván a hősének küklopszánál, hatalmas csobbanással belevetette magát a vízbe, s méteres hullámokat kavaró, kozmikus erejű csapásokkal üldözőbe vette őket. Briden eszét vesztette, mikor visszanézett rá, s szörnyű, hátborzongató nevetőgörcs fogta el, amelynek nem is vetett véget, csak a halál, valamelyik éjszaka a lázálomban tévelygő Johansen mellett. Johansen azonban még mindig nem adta föl. Tudta, hgy a DOLOG könnyedén utoléri az ALERT-et, akármennyire igyekezzen is a jacht; tudta, hogy csak egyetlen esélye mart; teljes sebességre kapcsolt hát, és körbeperdítette a kormánykereket. És miközben a felkavart tenger tajtékos hullámokat vetett, miközben a forró gőz kis híján szétrobbantotta a kazánt, a bátor norvég a hajó orrát egyenesen a kocsonyás, üldöző massza felé fordította, amely úgy emelkedett ki a tisztátalan habokból, akár egy rettenetes, történelem előtti hadigálya. A szörnyűséges polipfej tekergőző csápjai már-már a hajókorlátra fonódtak, ám Johansen rendíthetetlenül tartotta az irányt. Ekkor szörnyű dörej hallatszott, mintha valami titáni buborék robbant volna szét; nyúlós, epesárga váladék záporozott Johansenre, a kipukkadt holdhaléhoz hasonló; a fedélzetet olyan bűz öntötte el, akárha milliónyi sírt nyitottak volna meg körülötte; és felharsant egy hang, melyet a legvakmerőbb krónikás tolla is vonakodna visszaadni, ám leginkább valami szörnyűséges, dühös bömbölésre emlékeztetett. A hajót egy pillanatra maró szagú, zöld felhő burkolta be; aztán már csak a tat mögött gomolygott, ahol - Isten az égben! - a névtelen DOLOG szétrobbantott anyagi burka ködösen bár, de kezdte újra felölteni gyűlöletes eredeti alakját, miközben minden másodperccel nőtt a távolság, amely a lázasan dohogó kazánú ALERT-től elválasztotta. Ez volt minden. Johansen utána már csak a kabinban talált bálványt bámulta naphosszat, alig evett valamit, és nem sokat törődött a hajón kóválygó, szüntelenül kacagó őrülttel sem. A jacht kormányzásával nem is próbálkozott, mert az átéltektől megroppant benne valami. Aztán jött az április 2.-i vihar, s innentől megsűrűsödnek a homályos foltok emlékezetében. Csupán végtelen örvények kísérteties kavargásáról tud, szédítő üstököscsóvák meglovaglásáról az őrjöngve forgó világban, hisztérikus zuhanásról a hold magasságából valami pokoli szakadékba, majd gyomorkavaró emelkedésről a mélységekből a hold felé - s mindezt az újra elszabadult RÉGI ISTENEKNEK még a Tartarosz zöld, denevérszárnyú ördögeinek csúfos, bömbölő kacaja kísérte. Ezekből a látomásokból a VIGILANT mentette ki, aztán jött a Tengernagyi Hivatal ítélőszéke, a dunedini utcák ismerős arculata, s végül a hazatérés az Egeberg oldalában emelkedő kis házba. Egyszerűen nem mondhatott semmit - őrültnek tartották volna. Elhatározta, hogy leírja, amit látott, mielőtt elérné őt a halál; azt viszont nem akarta, hogy a felesége bármit is megtudjon. Nem hiszem, hogy bánta volna a halál kegyelmét; ez volt az egyetlen mód, amellyel megszabadulhatott gyötrelmes emlékeitől. Ennyi állt a kéziratban, amit elolvastam; most ott van a lezárt dobozban a dombormű és Angell professzor papírjai mellett. Oda fogom tenni ezt az írást is - mint beszámíthatóságom bizonyítékát, melyben összefoglalom mindazt, amire remélem, soha senki nem fog rádöbbeni utánam. Én láttam, miféle borzalmakat rejt az univerzum. s ez megmérgezte számomra a legszebb kék eget, a tavasz legcsodálatosabb virágait is. Persze nem hiszem, hogy még hosszú élet várna rám. Ugyanaz fog történni velem, ami a nagybátyámmal és Johansennel történt. Túl sokat tudok, a kultusz pedig távolról sem pusztult ki még. És Cthulhu, azt hiszem, még mindig él a sziklás mélységben, mely azóta a kor óta rejti ŐT, amikor még a Nap fiatal volt. Elátkozott városa ismét visszasüllyedt a tengermélyre, mert az áprilisi vihart követően a VIGILANT áthajózott a mondott hely fölött: szolgái azonban továbbra is itt üvöltenek, táncolnak és gyilkolnak a Föld félreeső erdőiben a bálványok-koronázta monolitok körül. ŐT a citadella elsüllyedtével ismét magába nyelték a fekete ősvermek, különben most rettegés és iszonyat dühöngene a világon. Ki tudhatja, mi vár ránk? Ami egyszer fölmerült, az újra alászállhat, és ami egyszer elsüllyedt, az újra a felszínre emelkedhet. Valami irtózat vár és álmodik a tenger mélyén, s romlás jő az emberek ingatag városaira. Eljön majd az idő? de erre nem szabad gondolnom, s amúgy is képtelen vagyok rá! Imádkozom érte, hogy amennyiben nem élném túl a kéziratot, végrendeletem végrehajtói kellő előrelátásról tegyenek tanúságot, és nem engedik, hogy emberi szemek elé kerüljön.
Kornya Zsolt fordítása
|