2 - 2 rész
II. Legrasse felügyelő beszámolója
Az ódon titkok, melyek a szobrász lidércálmait meg a domborművet oly jelentőségteljessé tették nagybátyám szemében, képezték a témáját a hosszú kézirat második felének. Úgy látszik, Angell professzornak már korábban is alkalma nyílt rá, hogy egy pillantást vessen a kimondhatatlan szörnyűségek pokoli kontúrja, s nem első ízben találkozott az ismeretlen hieroglifákkal meg a rejtélyes hangsorral, amelyet a legjobban talán \"Cthulhu\" alakban lehet visszaadni. Ez a régebbi eset pedig olyan izgalmas és hátborzongató összefüggésben vetődött fel, hogy nem csoda, hogy kérdésekkel kezdte ostromolni az ifjú Wilcoxot. Nagybátyám korábbi tapasztalata az 1908-as évből, tizenhét esztendővel azelőttről származott, mikor is az Amerikai Régészeti Társulat éves kongresszusát tartotta St. Louisban. Angell professzor, mint elismert szaktekintély, minden tanácskozáson fő helyet foglalt el, s egyike volt azoknak. akikhez a leggyakrabban fordult különféle kérdésekkel és problémákkal a gyűlésen megjelenő számtalan kívülálló. Ezek szóvivője - és rövid időn belül valamennyi résztvevő szemében az érdeklődés középpontja - egy átlagos külsejű, középkorú férfi lett, aki Los Angelesből utazott ide, hogy magyarázatot keressen egy olyan problémára, amellyel máshová nem fordulhatott. Az illető John Raymond Legrasse rendőrfelügyelő volt; magával hozta a tárgyat is, ami miatt jött - egy groteszk, szörnyen visszataszító és szemmel láthatólag elképesztően régi kőszobrocskát, amelynek eredetét nem tudta megállapítani. Nehogy azt higgyék, hogy Legrasse felügyelő a legcsekélyebb érdeklődést is tanúsította az archeológia iránt. Ellenkezőleg, kíváncsisága kizárólag szakmai okokból táplálkozott. A szobrot, bálványt, fétist, vagy akármi is volt az, néhány hónapja kobozta el egy rendőri akció során a New Orleans-tól délre eső sűrű, erdős mocsarakban, egy vudu összejövetel felszámolása alkalmából. A hozzá kapcsolódó szertartások olyan egyedülálló módon kegyetlenek voltak, hogy a rendőrség valami mindeddig teljesen ismeretlen, sötét kultuszra kezdet gyanakodni, amely ördögibb a legfeketébb afro-amerikai vudu-köröknél is. A szoboralak eredetét egyáltalán nem lehetett megállapítani, ha eltekintünk a foglyokból kiszedett szófukar, hihetetlen beszámolóktól; ezért fordult a rendőrség a történetbúvárokhoz magyarázatért, hátha be tudják sorolni valahová a baljós bálványt - ami talán lehetővé tenné, hogy az egész szektát mindenestül felgöngyölítsék. Legrasse felügyelő aligha számolt vele, micsoda feltűnést fog kelteni a kérése. A szobrocskára vetett egyetlen pillantás elegendő volt hozzá, hogy az összegyűlt tudósok valamennyien a legnagyobb izgalomba jönnek. Egy percnyi időt sem vesztegetve sereglettek a felügyelő köré, és bámulták az aprócska figurát, melynek különös kisugárzása valóban mindeddig ismeretlen, archaikus korokra nyitott szédítő távlatokat. Nincs az az iskolája az ismert szobrászművészetnek, amely formát adhatott volna ennek a rettenetes tárgynak; ám az ásványtanilag meghatározhatatlan fajtájú kőbe evődött porszemcsék minden jel szent évszázadokat, sőt évezredeket zártak magukba.
A szobor, melyet végül körbeadtak, hogy mindenki alaposan szemügyre vehesse, hét-nyolc hüvelyk magas volt, s művészileg tökéletes. Valami szörnyeteget ábrázolt, amelynek körvonalai homályosan emlékeztettek az emberére, ám tintahalszerű feje volt, amelynek arca kusza csápok zűrzavarából állt; a test pikkelyes, nyálkásnak tűnő törzsben folytatódott, a négy végtagot undorító karmok ékesítették, a háton pedig keskeny szárnyak voltak megfigyelhetők. Ez a valami, amely mintha hajmeresztő, torz rosszindulattal egyesítette volna magában a különféle természetes alkotóelemeket, betegesen puffadtnak tűnt, s visszataszító pózban gubbasztott egy négyszögletes tuskón vagy emelvényen, amit olvashatatlan írásjelek borítottak. Szárnyának csúcsa az emelvény hátsó szélét érintette, maga a test középen terpeszkedett, míg a görbe békalábak hosszú, pengeszerű karmai az elülső peremet markolták, félig lelógva róla A puhatestű fej előrehajlott, úgyhogy az arc csápjai súrolták a hatalmas mellső mancsokat, amik a roppant térden pihentek. Az egész látványban abnormális módon nem volt semmi természetellenes, s annál is inkább titkos félelmeket ébresztett, mivel a szobor eredetét illetően senki nem tudott nyilatkozni. Mérhetetlen, években ki sem fejezhető kora nyilvánvaló volt; mégsem akadt rajta egyetlenegy olyan jegy sem, amely az antik civilizációk - vagy bármely más korszak - valamely ismert kultúrköréhez kapcsolta volna. Már az anyaga is rejtélyt jelentett, ugyanis a tapadós, zöldesfekete kőnek, amit aranyszínű és irizáló csíkok díszítettek, semmi köze nem volt az evilági ásványtanhoz és geológiához. Titokzatosak voltak a tuskón található írásjelek is; a kongresszus résztvevői közül (noha soraikba tartozott a paleográfia legnevesebb szakértőinek legalább a fele) senki sem tudta kimutatni mégoly távoli rokonságukat sem bármelyik ismert földi nyelvvel. A kő, a szoboralak és a hieroglifák mind valami olyasmire utaltak, amely hátborzongatóan idegen az általunk ismert emberiségtől, s borzalmas módon az életnek oly ősi, vészjósló összefüggéseire engedtek következtetni, melyek teljesen kívül esnek a világról általunk alkotott elképzeléseken. És mégis, miközben minden résztvevő a fejét rázta, s be kellett vallania a felügyelőnek, hogy tehetetlen, akadt egy ember a gyülekezetben, aki emlékezni vélt valami bizarr, halvány párhuzamra a szörnyalakkal meg az irásjelekkel, és némiképp bátortalanul ugyan, de elmesélte azt a keveset, amit tudott. Ez az ember néhai William Channing Webb volt, az antropológia professzora a Princeton Egyetemen, egy nem csekély hírnévnek örvendő kutató. Webb professzor negyvennyolc évvel azelőtt részt vett egy expedíción, amely rúnafeliratok után kutatott Grönlandon és Izlandon, bár végül nem járt sikerrel; ám a nyugat-grönlandi partvidék legészakibb részén egy elszigetelt, degenerált eszkimótörzsre vagy szektára bukkant, amelynek vallását - az ördögimádat egy érdekes változatát - különösen vérszomjas és visszataszító vonások jellemezték. Ez a kultusz a többi eszkimók körében teljesen ismeretlen volt, csak mély borzongással említették, s azt állították róla, hogy iszonyú, ősi időkből maradt fönn, és még a világ teremtése előtt keletkezett. A kimondhatatlan szertartásokon és a rituális emberáldozaton kívül vallási repertoárjába tartoztak bizonyos furcsa imák is, amiket a legfőbb és legöregebb ördöghöz - az eszkimók nyelvén TORNASUK-hoz intéztek, s amikről Webb professzor egy vén ANGEKOK, azaz ördöghitű sámán közreműködésével, fáradságos munka árán fonetikus másolatot készített, melyben igyekezett a szöveg szavait latin betűkkel visszaadni. Ám pillanatnyilag fontosabbnak tűnt az a fétis, amelyet a törzs tisztelt, s amely körül förtelmes táncba kezdett, ha magasan a jégszirtek fölött felizzott az északi fény. A professzor elmondása szerint egy kőből faragott, esetlen domborműről volt szó, amin egy iszonyatos ábra látszott rejtélyes írásjelek körében - és amennyire az érdemes tudós vissza tudott emlékezni rá, minden lényeges vonásában durva párhuzama volt Legrasse felügyelő bestiális bálványának. Az összegyűlt résztvevők döbbenten és izgatottan fogadták az új adatokat, Legrasse felügyelő azonban a jelek szerint még náluk is nagyobb fontosságot tulajdonított nekik, és azonnal kérdésekkel kezdte ostromolni Webb professzort. Mivel följegyzéseket készített magának az emberei által őrizetbe vett vudu-hivők egyik szertartásáról, esdekelve kérte az öreg tudóst, hogy próbáljon a lehető legpontosabban visszaemlékezni, milyen szavakat vetett papírra az ocsmány eszkimóknál. Ezután a részletek kimerítő összehasonlítása következett, majd egy pillanatra rémült, elképedt csönd állt be, mikor a detektív és az antropológus arra a következtetésre jutott, hogy a két pokoli szertartás szövege - noha szinte világok választják el őket egymástól - csaknem szóról szóra ugyanaz. Amit az eszkimó sámánok és a louisianai mocsári papok furamód hasonló bálványuknak énekeltek, azt talán az alábbi mondattal lehetne leginkább megközelíteni (a szóközök az ima kántálásában tartott rövid szüneteknek felelnek meg): PH\'NGLUI MGLW\'NAFH CTHULHU R\'LYEH WGAH\'NAGL FHTAGN. Legrasse egy ponton megelőzte Webb professzort: néhány korcs papból sikerült kiszednie ezeknek a szavaknak a jelentését, ami az idősebb szektatagok előtt még ismeretes volt. A szöveg szerintük körülbelül annyit tesz: R\'LYEH HÁZÁBAN ÁLMODVA VÁR RÁNK A HALOTT CTHULHU. Ezután pedig, mivel mindenfelől kérdésekkel ostromolták. Legrasse felügyelő részletesen elmesélte kalandját a mocsárlakókkal; bácsikám e történetnek minden jel szerint nagy fontosságot tulajdonított. Az eset túlszárnyalta a mítoszteremtők és teozófusok legvadabb álmait, s megdöbbentő fokú kozmikus képzelőerőről tett tanúságot azoknak a kitaszított páriáknak a körében, ahol az ember ezt a legkevésbé várná. 1907 november 1-jén a New Orleans-tól délre eső mocsarak és lagúnák lakói kétségbeesett beadványt intéztek a hatóságokhoz. A környéken lakó telepesek, többnyire a Lafitte-emberek egyszerű, jámbor leszármazottai, szörnyen rettegtek egy titokzatos valamitől, ami csak éjszaka mutatkozott. Nyilvánvalóan vudu-mágiáról volt szó, de egy minden eddiginél ocsmányabb változatáról; és mióta a baljós tam-tam dobok megkezdték szakadatlan pufogásukat a fekete, elátkozott erdők mélyén, ahová senki emberfia nem merészkedik, több asszony és kisgyerek eltűnt közülük. Tébolyult ordítozásról, fültépő sikolyokról rebesgettek, kísérteties, vad litániákról és pusztulásba csalogató lidércfényekről szóló hírek kaptak lábra; az emberek már nem bírják tovább, tette hozzá a holtra rémült küldött, aki a beadványt hozta. Így került sor rá, hogy késő délután húsz rendőr vonult ki két lovaskocsival és egy automobillal; vezetőül a reszkető telepes ajánlkozott. Mikor a járható útnak vége szakadt, kiszálltak, és mérföldeken át szótlanul törtek utat maguknak egy hátborzongató cipruserdőben, amely alig-alig látott napfényt, mióta létezik. Visszataszító gyökerek és ellenséges spanyolmoha-indák akadályozták őket minden lépésnél, s itt-ott morbid, hajdani szálláshelyekre utaló nyálkás kőhalmok és rothadó falcsonkok erősítették bennük azt a baljós előérzetet, amit minden torzan nőtt fa, minden nedvesen csillogó gombafészek sugallt. Végül megpillantották a települést, pár nyomorúságos külsejű kunyhót, ahonnan hisztérikus telepesek özönlöttek elő, hogy a pislákoló lámpások köré tóduljanak. Hallhatóvá vált a távolban a tam-tam dobok tompa pufogása; s ha megfordult a szél, időnként velőtrázó sikolyokat sodort magával. Úgy tűnt, az éj végtelen sötétjén túl valami vörhenyes szikra csillan át a holtsápadt aljnövényzeten. Noha rettegtek tőle, hogy megint magukra maradnak, egyetlen rémült telepes sem mutatkozott hajlandónak egy lépést sem tenni annak a szörnyű kultuszhelynek az irányába, úgyhogy Legrasse felügyelőnek és tizenkilenc társának nem maradt más hátra, mint kalauz nélkül alámerülni a borzalom fekete bugyraiba, ahová előttük emberi lény még nem tette be a lábát. A terület, ahová a rendőrcsapat most behatolt, mindig is rosszhírűnek számított. Teljesen feltérképezetlen volt, fehér ember még a lábát sem tette be oda, de sötét legendák járták egy titkos tóról, amelyben egy hatalmas, formátlan, fakó, tintahalszerű valami éli életét a halandó szemek elől rejtezve; a telepesek azt rebesgették, hogy éjfélkor denevérszárnyú ördögök rajzanak elő a földmélyi barlangokból, és imádkoznak hozzá. Azt beszélték, ott volt már D\'lberville, La Salle, az indiánok, de még az erdő vadjai és madarai előtt is. Maga volt a testet öltött lidércnyomás, s megpillantani őt egyet jelentett az azonnali halállal; olykor azonban fölkereste az embereket álmukban, ezért tudták, hogy óvakodni kell tőle. A jelenlegi vudu-orgiák valóban ennek az elátkozott területnek a szélén zajlottak, ami már önmagában is elég szörnyű volt: talán puszta helyszínük jobban megrémisztette a telepeseket, mint az ijesztő sikolyok meg a hátborzongató események. Csak a legiszonyúbb költészet vagy a téboly szelleme tudná leírni azokat a zajokat, amiket Legrasse emberei hallottak, miközben átküzdötték magukat a cuppogó mocsáron a vörhenyes fények meg a tompa dobszó irányába. Vannak olyan hangok, amelyek a humán lényekre jellemzők, és olyanok is, amelyek az állatokra; és az embernek végigfut a hideg a hátán, ha az utóbbiakat ROSSZ TOROKBÓL hallja felharsanni. Itt a bestiális őrjöngés találkozott az emberi kicsapongással, s ez a démoni üvöltözés rikoltó eksztázisában tetőzött, amely úgy szaggatta szét foszlányokra a visszhangos éji erdőt, mintha pestisbűzös szélvihar volna, a pokol bugyraiból. A tébolyult ordítozás időnként alábbhagyott, ilyenkor durva hangok rendezett kórusa kezdte kántálni a borzalmas, szertartásos varázsigét: \"PH\'NGLUI MGLW\'NAFH CTHULHU R\'LYEH WGAH\'NAGL FHTAGN\". Az emberek most az erdőnek egy olyan részébe értek, ahol a fák ritkulni kezdtek, s hirtelen szembetalálták magukat a voltaképpeni kultuszhellyel. Négyen meginogtak közülük, egy eszméletlenül roskadt össze, kettejüket pedig tébolyult sikoltógörcs kerítette hatalmába, kiabálásukat azonban szerencsére elnyomta a hagymázas kokafónia. Legrasse egy kis Kentucky bourbont erőltetett az ájult rendőr ajkai közé, aztán valamennyien reszketve, az iszonyattól szinte hipnotizáltan meredtek az eléjük táruló képre. A lápi tisztáson egy megközelítőleg egy ACRE területű, fűvel benőtt sziget emelkedett, amely fátlan volt és viszonylag száraz. Ezen egy hordára való leírhatatlan emberi torzszülött ugrált és vonaglott, akiknek külsejét csak egy Sime vagy egy Angarola ecsetje tudta volna visszaadni. Teljesen pucéran nyerítettek, bőgtek és rángatóztak egy hatalmas tűzgyűrű körül; a lángfüggönyön nyíló rések itt-ott egy gigászi gránitmonolitra engedtek betekintést középen, amelynek csúcsán groteszk kicsinységgel ott trónolt a vészterhes, faragott kőszobrocska. A lángok övezte monolitot tíz faállvány vette körül szabályos közökben, ezekről lógtak fejjel lefelé az eltűntként bejelentett, védtelen telepesek ocsmányul megcsonkított holttestei. A bitók körén belül őrjöngött és bömbölt a bálványimádók serege; a tüzes gyűrű és a tetemek gyűrűje közötti végeérhetetlen bacchanálián a mozgás főiránya balról-jobbra tartott. Az persze csak visszhang vagy képzelődés lehetett, hogy az egyik rendőr, egy könnyen felizgatható spanyol, tompa válaszokat vélt hallani a szentségtelen imádságra valahonnan a sötét messzeségből, az ősi legendák iszonyú erdejének mélyéről. Később fölkerestem és kifaggattam ezt az embert, bizonyos Joseph D. Galvezt; nyugtalanító módon képzeletdúsnak találtam, beszámolójában ugyanis olyan messzire ment, hogy célzásokat engedett meg magának távoli szárnysuhogásra, rőt szemek csillogására, és valami fakószín, hegymagasságú tömegre a fák csúcsai mögött - persze arra a következetésre jutottam, hogy a helybéli telepesek túl sokat duruzsolták a fülébe a babonáikat. Az emberek dermedtsége valójában csak rövid ideig tartott. Noha a tömeg száznál is több korcsfajzatot számlált, a rendőrök bíztak fegyvereik erejében, és elszántan az ocsmány falkára vetették magukat. Öt percig leírhatatlan káosz uralkodott, ökölcsapások zuhogtak, lövések durrantak, meghatározhatatlan torzalakok igyekeztek eltűnni az erdőben - végül azonban Legrasse negyvenhét dacos foglyot ejtett, akiket, miután felöltöztek, rendőreinek felügyelete mellett felsorakoztatott. Négy bálványimádó holtan hevert a földön, két súlyos sebesültet pedig fogolytársaik vittek rögtönzött hordágyakon. A szobrocskát nagy elővigyázatossággal eltávolították a monolit csúcsáról, és Legrasse őrizetére bízták. A nagy megerőltetéssel és fáradsággal járó menetelés után a foglyokat vizsgálatnak vetették alá az ügyészségen; valamennyiükről kiderült, hogy igen alacsony sorú emberek, kevert vérűek és szellemileg kiegyensúlyozatlanok. A legtöbben tengerészek voltak, néhány néger és mulatt pedig - többnyire az Antillákról vagy Latin-Amerikából valók - vudu elemeket vitt az eredetileg heterogén kultuszba. Ám az már a további kérdések föltevése előtt is látszott, hogy az ügynek sokkal mélyebb és ősibb háttere van az egyszerű fekete-afrikai fetisizmusnál. Bármennyire degeneráltak és tudatlanok voltak ezek a baromra emlékeztető kreatúrák, mégis megdöbbentő makacssággal ragaszkodtak visszataszító hitük központi eszméihez. Elmondásuk szerint a NAGY ÖREGEKET tisztelik, akik hosszú időkkel az ember megjelenése előtt éltek a Földön, s az űrből érkeztek, az akkor még ifjú világra. Az ÖREGEK azóta visszahúzódtak a földkéreg alá és a tenger mélyére; halott testük azonban megosztotta titkaikat egy emberrel, aki ezután máig elevenen élő kultuszt alapított. Ide tartozik az ő szektájuk is, állították a foglyok: mindig létezett és mindig létezni fog, a világ félreeső pusztaságaiban és sötét zugaiban elszórva, míg csak R\'lyeh roppant, tengerfenéki városából a felszínre nem emelkedik papjai szavára a hatalmas Cthulhu, és uralma alá nem hajtja az egész földkerekséget. Egy napon, ha a csillagok állása kedvező lesz, szólítani fogja hűséges híveit, és a titkos kultusz minden pillanatban készen áll rá, hogy kiszabadítsa. Ennél többet nem szabad mondaniuk. Vannak titkok, amiket a legszörnyűbb kínzásokkal sem lehet kicsikarni belőlük. Az ember nincs egyedül a Földön az általa ismert dolgok között; az árnyékból néha különös formák bukkannak elő, hogy próbára tegyék a kishitűeket. Ezek azonban nem azonosak a NAGY ÖREGEKKEL. A NAGY ÖREGEKET halandó szem még sosem látta. A faragott bálvány a NAGY CTHULHUT ábrázolja, de senki sem tudja megmondani, hasonlítanak-e hozzá a többiek. Ma már nincs olyan pap, aki képes lenne elolvasni az írásjelek, ámde néha szó esik bizonyos dolgokról? A szertartásos dal nem tartalmazza a titkot - azt sosem mondják ki fennhangon, mindig csak suttogják. Az ima csupán azt jelenti, hogy \"R\'LYEH HÁZÁBAN ÁLMODVA VÁR RÁNK A HALOTT CTHULHU\". Mindössze két foglyot találtak elég egészségesnek hozzá, hogy felakasszák őket; a többit különféle intézetekbe küldték. Valamennyien makacsul tagadták, hogy részt vettek volna a rituális gyilkosságokban, s azt állították, hogy ezeket a FEKETESZÁRNYÚAK követték el, akik az elátkozott erdők mélyéről keresték fel őket gyülekezőhelyükön. Ezeknek a rejtélyes valakiknek a titkos ösvényeiről azonban nem sikerült megtudni semmi közelebbit. Amit a rendőrség egyáltalán kiderített annak főleg egy vénségesen vén Castro nevű a mesztic volt a forrása, aki azt állította magáról, hogy távoli, idegen kikötőket járt be, és a kínai hegyekben beszélt a kultusz vezetőivel, akik fölülemelkedtek a halálon. Az öreg Castro homályos emlékezete olyan borzalmas legendákra terjedt ki, amelyek mellett a teozófusok legvadabb elméletei is elhalványulnak, s amelyek ijesztően ifjúnak és mulandónak tüntetik föl az egész emberi világot. Voltak korok amikor más fajok uralták a földet, roppant városaikból, melyeknek a maradványai a halhatatlan kínai szerint még mindig megtalálhatók a csendes-óceáni irdatlan monolitok képében. Ezek a lények valamennyien kihaltak, földtörténeti korokkal az ember születése előtt; vannak azonban bizonyos eljárások, amelyek segítségével, ha a csillagok állása ismét kedvezőre válik az Örökkévaló Ciklus során, új életre lehet kelteni ŐKET. Mert ŐK is a csillagokból jöttek, és magukkal hozták a képmásaikat. Ezek a NAGY ÖREGEK nem egészen hús-vér lények, folytatta Castro; van ugyan alakjuk - amit a varázserejű bálvány is bizonyít -, de testük anyaga más. Ha a csillagok állása kedvező, világról világra tudnak járni az űrben; ha azonban kedvezőtlen, akkor nem képesek élni. Ám jóllehet ilyenkor nincsenek életben, valójában nem is halnak meg. Mindannyian hatalmas városuk, R\'lyeh kőépületeiben pihennek, a Nagy Cthulhu oltalmazó varázsa alatt, dicsőséges feltámadásukra várva, mikor a Föld csillagzatai ismét készek lesznek fogadni ŐKET. Ekkor azonban szükségük lesz valami külső erőre, amely kiszabadítja testüket; mert a mágia, ami védi ŐKET, egyúttal meggátolja azt is, hogy mozogjanak - így hát nem tehetnek egyebet, csak feküsznek a sötétben és gondolkoznak, miközben odakint hosszú évmilliók telnek el. Mindenről tudnak, ami a világegyetemben történik, mivel ŐK nem a szájukkal, hanem a fejükkel beszélnek. Most is egymással társalognak sírjaikban. Aztán, suttogta Castro, az emberek álmukban utasítást kaptak, hogy alapítsanak kultuszt a kis bálványképek tiszteletére, amiket a NAGY ÖREGEK mutattak meg nekik; ezeket sötét csillagokról hozták magukkal az ősidőkben. Ez a kultusz meg fog maradni mindaddig, amíg a csillagok állása ismét kedvezőre fordul, és a titkos papok előszólítják sírjából a Nagy Cthulhut, hogy új életre hívja alattvalóit, s ismét uralkodjék a világ felett. Az időpontot nem lehet eltéveszteni, mert az ember akkor hasonlatossá válik majd a NAGY ÖREGEKHEZ, szabad lesz, fölülemelkedik jón és gonoszon; minden törvény és erkölcs érvényét veszti, mindenki kedvére bömbölhet, gyilkolhat és kéjeleghet. Aztán a NAGY ÖREGEK megmutatják neki, hogyan kell más, új módokon bömbölni, gyilkolni, kéjelegni és élvezkedni, s a Föld emésztő lángra lobban a pusztító szabadság eksztázisában. A kultusznak addig is illendő szertartásokkal ébren kell tartania a NAGY ÖREGEK emlékezetét, és szakadatlanul jövendölnie visszatérésüket. A régi időkben a rejtőző ÖREGEK beszéltek álmaikban a kiválasztottakhoz, de aztán történt valami. R\'lyeh hatalmas kővárosát monolitjaival és sziklasírjaival együtt elnyelte a tenger; és a titkokkal terhes mély vizek, amiken még a gondolat sem hatol át, elvágták ŐKET a híveiktől. Emlékezetük azonban tovább élt, s a főpapok azt mondják, hogy a város ismét felmerül majd az óceánból, mihelyt a csillagok állása kedvező lesz? Itt a vén Castro sietve megszakította elbeszélését, és sem fenyegetéssel, sem ígéretekkel nem sikerült semmi többet kicsalni belőle. Furcsamód az ÖREGEK méreteiről sem volt hajlandó nyilatkozni. Úgy vélte, a kultusz központja valahol Arábia járatlan pusztaságaiban lehet, ahol Irem, az Oszlopok Városa álmodik a sivatag titkairól. Az európai boszorkányhittel a kultusz semmiféle kapcsolatban nem áll, s általában véve a tagjain kívül senki nem tud róla közelebbit. Könyvekben sem esik róla említés, ám a halált lebíró kínai szerint az őrült arab, Abdul Alhazred NECRONOMICON-ja tartalmaz néhány kétértelmű célzást, amit a beavatottak sokféleképpen olvashatnak: ezzel mindenekelőtt a hírhedt, vitatott versre utalt:
Meghalni nem halhat meg az, Mi öröklétig áll, Számlálatlan korok során Enyészik - a Halál.
Legrasse, akire mély hatást gyakorolt ugyan a beszámoló, ám semmi esetre sem döbbentette meg, hiába kutatott a szekta gyökerei után. Az öreg Castrónak kétségkívül igaza volt, mikor azt állította, hogy ez mélységes titok. A Tulane Egyetem szaktekintélyei nem tudtak fényt deríteni az ügyre, sem a kultuszt, sem az istenszobrot illetően, ezért a detektív elhatározta, hogy a legmagasabb fórumhoz fordul, s itt nem másra bukkant, mint Webb professzor grönlandi történetére. A lázas érdeklődés, amit Legrasse beszámolója és a bizonyítékul szolgáló bálványkép a kongresszuson keltett, jól tükröződik a jelenlevők későbbi levelezésében; a nyilvánosság előtt azonban az esetet alig említették. Akik alkalomadtán ki vannak téve a csalásnak és sarlatánságnak, azoknak első gondolata az elővigyázatosság. Legrasse egy időre kölcsönadta a szobrocskát Webb professzornak, az érdemes tudós halálát követően azonban visszaszolgáltatták neki, és még ma is az ő birtokában van, ahol nemrégiben nekem is alkalmam nyílt megtekinteni. Valóban iszonyú egy tárgy, és kétségtelenül hasonlít a fiatal Wilcox álomdomborművéhez. Korántsem hökkentett meg, hogy nagybátyámat oly heves izgalom fogta el a szobrász elbeszélésének hallatára, mert - mindannak ismeretében, amit Legrasse a kultuszról kiderített - meglehetősen elképesztő gondolatok vetődhettek föl benne, miután végighallgatta az érzékeny fiatalember beszámolóját, aki nemcsak a mocsárban lelt szobornak és a sátáni grönlandi domborműnek a pontos ábráit álmodta meg, hanem látomásaiban fölbukkant legalább három ugyanazon varázsigének a szavai közül, melyet egyként használtak a korcs eszkimósámánok meg a lápi papok Louisianában. Magától értetődik, hogy Angell professzor haladéktalanul széleskörű vizsgátokba kezdett: bár én személy szerint még mindig arra gyanakodtam, hogy az ifjú Wilcox valamiképpen értesült a kultuszról, és szórakozásból kitalált egy sor álmot, tovább bonyolítva ezáltal a helyzetet nagybátyám szemében. Pedig a professzor által összegyűjtött álomleírások és újságcikkek egyértelmű tanúbizonysággal szolgáltak; engem azonban racionális világnézetem és az egész gyanús történet arra ösztönzött. hogy - mint akkor véltem - igen ésszerű következtetésekre jussak. Miután tehát még egyszer alaposan áttanulmányoztam a kéziratot, s a teozófiai és néprajzi citátumokat összevetettem Legrasse beszámolójával a kultuszról, útra keltem Providence-be, hogy fölkeressem a fiatal szobrászt, és megrójam, amiért képes volt ilyen rafinált, de éretlen tréfát űzni egy tudós öregemberrel. Wilcox még mindig a Thomas Street-i Fleur-de-Lys épületben lakott, a 17. századi breton építészetnek ebben az ízléstelen, viktoriánus utánzatában, amely néhány tetszetős, koloniál stílusú ház közé fészkelte be magát a régi dombon, egész Amerika legszebb György-korabeli templomtornyának árnyékában. Munka közben találtam őt a szobájában, és azonnal el kellett ismernem, hogy - a falak mellett sorakozó plasztikák után ítélve - egy rendkívüli szobrászzsenivel állok szemben. Idővel azt hiszem, nagy hírnévre fog még szert tenni, mint az egyik legjelentősebb DÉCADENT; mert ugyanazokat az álomképeket és fantáziákat formázza agyagba - s kerít majd sort egy szép napon a márványra is - amelyeket Arthur Machen prózája, Clark Ashton Smith versei, Goya grafikái idéznek föl az emberben. Sötét hajú volt, törékeny alkatú, és kissé elhanyagolt - fáradtan fordult oda hozzám udvarias kopogtatásomra, s fel sem állt, úgy kérdezte meg, hogy mit óhajtok. Mikor közöltem vele, ki vagyok, némi érdeklődés csillant föl a szemében, bácsikám ugyanis annak idején nem kis mértékben fölkeltette a kíváncsiságát azzal, hogy szüntelenül boncolgatta különös álmait, ám sosem indokolta meg, hogy miért. E tekintetben én sem szolgáltam neki felvilágosítással, csak igyekeztem körültekintően valami ellentmondáson kapni. Rövid idő leforgása alatt meggyőződtem teljes őszinteségéről, mert félre nem érthető színezettel beszélt az álmairól. Tudatalatti következményeik igen mélyen befolyásolták a művészetét, s mutatott nekem egy morbid szobortervet, melynek kontúrjaiból olyan sötét kisugárzás áradt, hogy szinte beleborzongtam. Biztos volt benne, hogy saját álomdomborművén kívül soha életében nem látott semmi olyasmit, ami EZT sugallhatta volna neki; a körvonalak szinte maguktól formálódtak a keze alatt. Egyértelműen a szörnyűséges óriásalakra emlékeztetett, amelyről lázálmában fantáziált. Hogy a titkos kultuszról valóban csak annyit tud, amennyit nagybátyám záporozó kérdéseiből kihámozhatott, az hamarosan világossá vált előttem, és elképedve töprengtem el rajta, miféle forrásból juthatott az iszonyú benyomásokhoz. Különös, költői módon beszélt az álmairól; hajmeresztő kifejezőerőről tett tanúbizonyságot, mikor az iszapos, zöld sziklatömbökből emelt komor, titáni árnyékvárost ecsetelte, amelynek geometriájával, mint mondotta, VALAMI NEM VOLT RENDJÉN -, s fojtó szorongással hallottam szájából az Alvilág szakadatlan, hívó szavát: \"CTHULHU FHTAGN, CTHULHU FHTAGN.\" Ezek a szavak részei voltak annak a hátborzongató szertartásszövegnek, amely a halott Cthulhu hosszú őrségéről regél R\'lyeh sziklaboltívei alatt, s az élmény minden racionalizmusom dacára mélységesen megrázott. Biztos voltam benne, hogy Wilcox egy régi beszélgetés során hallhatott valamit a kultuszról, ami utána feledésbe merült kísérteties olvasmányainak és gazdag képzelőerejének dús kavalkádjában. Később aztán, mivel olyannyira felkavaró volt, küszöb alatt mégis kifejezésre jutott az álmaiban, s ez ösztönözte őt a dombormű, majd a hátborzongató szobor megalkotására. Mindent összevetve nem tehetett róla, hogy olyan csúnyán félrevezette bácsikámat. Wilcox nem tartozott az olyasfajta emberek közé, akiket könnyen megkedvelek, kissé öntelt volt és arrogáns; de most már be tudtam látni, hogy mindvégig őszintén viselkedett, és igazi lángelme. Barátságosan elbúcsúztam tőle, s tehetségének kijáró sikert kivántam neki. Még mindig foglalkoztatott minden, ami a kultusszal összefüggésben állt, s időnként arról álmodoztam, hogy híres ember lesz belőlem, ha fényt derítek eredetére és más vallásokhoz fűződő kapcsolataira. New Orleans-ba utaztam, fölkerestem Legrasse-t és más olyan személyeket, akik annak idején részt vettek a rendőri akcióban vagy látták a szobrot, sőt még a fogságra vetett bálványimádók közül is kikérdeztem azokat, akik még életben voltak. A vén Castro sajnos néhány éve meghalt. Amit ezúttal hivatásos nyomozók szájából hallottam, méghozzá elképesztő elevenséggel - noha tulajdonképpen nem volt egyéb, mint nagybátyám följegyzéseinek minden részletre kiterjedő alátámasztása -, az ismételten megrémített; bizonyos voltam benne, hogy egy sajátos, titkos és igen ősi vallásnak bukkantam a nyomára, amelynek földerítése neves néprajztudóst csinálna belőlem. Felfogásom akkor még teljesen materialista volt BÁRCSAK ÍGY VOLNA EZ MA IS! -, és megmagyarázhatatlan makacssággal teljesen természetesnek vettem az álomleírások és az újságcikkek egyezéseit. Amire akkortájt kezdtem gyanakodni - és amiben, attól tartok, MA MÁR BIZTOS VAGYOK -, az bácsikám titokzatos halála volt. A rakpartok felől a dombra vezető szűk, keskeny sikátorban esett össze, ahol mindenféle félvér népség nyüzsgött, miután egy néger matróz durván lökött rajta. Nem felejtettem el a louisianai bálványimádók módszereit, és nem lepne meg, ha alattomos cselekről, mérgezett fákról hallanék, melyek éppoly ősiek és kegyetlenek, mint a fénytől irtózó rítusok és a babonaság. Legrasse-nak és az embereinek ugyan nem esett baja, de volt valaki Norvégiában, aki látott bizonyos dolgokat, és most halott. Nem lehetséges-e, hogy bácsikám kutatásai, miután a fiatal szobrász álma új lendületet adott nekik, fölkeltették valami sötét hatalom figyelmét? Azt hiszem, Angell professzornak azért kellett meghalnia, mert túl sokat tudott, és jó úton volt afelé, hogy tovább bővítse ismereteit. Hogy rám is hasonló sors vár-e, azt majd meglátjuk; most már én is sok mindent tudok.
|