Ó, igen! Ideges - nagyon, rettenetesen ideges voltam és vagyok is; de mért
akarjátok mindenáron rám bizonyítani, hogy őrült vagyok? A betegség
érzékeimet még megélesítette... nem ölte meg... nem tompította el. Kivált a
hallás érzéke lett éles. Égen és földön minden neszt hallottam. És sokat
hallottam a pokolból is. Hogy lennék hát őrült? Hallgassatok rám! És
figyeljétek meg, milyen józanul... milyen nyugodtan tudom elbeszélni az
egész históriát.

Lehetetlen megmondani, hogyan támadt az első gondolat agyamban: de amint
egy megfogant, kísértett éjjel-nappal. Célom nem volt vele. Harag nem volt
bennem. Szerettem az öreget. Sose bántott. Sohase sértett meg. Pénzére nem
vágytam. Talán a szemében lehetett valami! Igen, az volt. Keselyűszeme volt
- halványkék, hályogos. Ahányszor rám esett a tekintete, megfagyott bennem
a vér; és így fokonként - nagyon lassú átmenetekben - elhatároztam, hogy
elveszem az öreg életét, s evvel megszabadulok a szemétől örökre.

Most már: ez a dolog lényege. Ti azt hiszitek, hogy őrült vagyok. Az őrült
nem tud semmit. De láttatok volna engem. Láttátok volna, milyen okosan
jártam el, mily óvatosan, mily előrelátóan, mily képmutatással fogtam a
dologba! Sose voltam nyájasabb az öreghez, mint az előtte való héten -
mielőtt megöltem. És minden éjjel, éjfél felé, megnyomtam ajtaja kilincsét,
és kinyitottam - ó, egészen halkan! S akkor, amint eléggé kinyitottam, hogy
a fejem beférjen, bedugtam egy sötét tolvajlámpát, zártan, egészen zártan,
úgyhogy semmi fény sem szivárgott ki, s aztán bedugtam a fejemet. Ó,
nevettetek volna, ha látjátok, milyen ravaszul dugtam be! Lassan
mozdítottam, nagyon, nagyon lassan, hogy ne zavarjam az öreg álmát. Egy
teljes órába került, míg a fejemet elhelyeztem a résben, annyira, hogy
láthattam, amint az ágyán feküdt. Ha! tudott volna egy őrült ilyen okos
lenni? S aztán, mikor fejem már jócskán benn volt a szobában, kinyitottam a
lámpát, óvatosan - ó, mily óvatosan, óvatosan, mert a födele csikorgott -
kinyitottam, csak annyira, hogy egyetlen vékony sugárka ráesett a
keselyűszemre. Ezt tettem hét hosszú éjszakán át - minden éjjel pontosan
éjfélkor -, de ezt a szemet mindig csukva találtam; úgyhogy lehetetlen volt
megtenni, amit akartam; mert nem az öreg állt az én utamban, hanem csak a
Rossz Szem. És minden reggel, mikor feljött a nap, bátran a szobájába
mentem, és vakmerően beszédbe elegyedtem vele, szívélyes hangon nevén
szólítottam, s megkérdeztem, hogy töltötte az éjet? Mint látjátok, igazán
nagyon bölcs öregnek kellett volna lenni, hogy gyanítsa, hogyan néztem rá
minden éjjel, pont éjfélkor, míg aludt.

Nyolcadik éjjel még óvatosabban nyitottam rá az ajtót, mint szoktam. Az óra
kismutatója nem mozog olyan lassan, mint ahogy az én kezem mozgott. Soha
azelőtt nem éreztem ennyire biztosnak erőmet és okosságomat. Alig tudtam
visszatartani diadalujjongásom. Elgondolni, hogy itt vagyok, lassan, lassan
kinyitom az ajtót, s ő még csak nem is álmodik titkos szándékaimról...
tetteimről! Valósággal elvihogtam magam a gondolatra, s talán meg is
hallotta, mert hirtelen megmozdult az ágyán, mintha megriadna. Erre azt
hiszitek, hogy visszahúzódtam? Szó sincs róla. Szobája szurokfekete volt a
sűrű sötétségben - az ablaktáblákat szorosan bezárta, mert félt a
betörőktől -, s így tudtam, hogy nem láthatja az ajtó nyílását, és csak
löktem tovább, tágabbra, tágabbra.

A fejem már benn volt, s éppen ki akartam nyitni a lámpát, mikor a
hüvelykujjam megcsúszott a sima cinfödelén, s az öreg hirtelen fölült az
ágyban, elkiáltva magát:

- Ki jár itt?

Teljes csöndben maradtam, s nem feleltem. Egy egész óra hosszat nem
mozdítottam egyetlen izmomat, s egy egész óráig nem hallottam, hogy
visszafeküdt volna. Még mindig fönn ült az ágyban fülelve; pont ahogy én
szoktam, éjről éjre, hallgatva a szú percegését a falban.

Most halk nyögést hallottam, s tudtam, hogy a halálos félelem nyögése. Nem
fájdalom vagy bánat nyögése volt - ó, nem! -, az a mély, elfojtott hang
volt, mely akkor szakad föl a lélek fenekéből, ha csordultig tölti az
iszonyat. Ismertem ezt a hangot. Sokszor fakadt föl az én szívemből is
éjjel, pont éjfélkor, mikor az egész világ aludt, s rémes visszhangjával
még mélyítette a rettegést, mely lelkemet rázta. Mondom, jól ismertem.
Tudtam, mit érez az öreg, és sajnáltam, bár szívem vihogott. Tudtam, hogy
ébren van már a legelső csekély nesz óta, mikor megfordult az ágyban. Azóta
folyton nőtt benne a félelem. Megpróbálta oktalannak látni, de nem tudta.
\"Semmi, csak a szél a kandallóban - mondta magának -, egér szaladt át a
padlón\", vagy: \"valami tücsök, amely csak egyetlenegyet cirpelt\". Igen,
megpróbálta ilyen föltevésekkel megnyugtatni magát; de úgy találta, hogy
minden hiába. Minden hiába: mert a halál lopódzott feléje, fekete árnyat
vetve maga elé, s árnyába borította áldozatát. S e láthatatlan árny gyászos
befolyása alatt megérezte - noha se nem látta, se nem hallotta -,
megérezte, hogy a fejem benn van a szobában.

Miután sokáig nagyon türelmesen vártam, anélkül, hogy hallottam volna
lefeküdni, elszántam magam, hogy egy kicsi - igen, igen kicsi rést nyitok a
lámpán. Kinyitottam hát - nem is képzelitek, milyen lopva, lopva -, míg
végre egyetlen homályos sugara, csak mint egy pókfonál, kiszökött a résből,
s teliben ráhullt a keselyűszemre.

Tárva találta - tágra, tágra tárva -, s amint ránéztem, fölgyűlt bennem a
düh. Tisztán, élesen kivehettem - tompa kék volt, s rajta csúnya hályog,
mely megfagyasztotta a velőt csontjaimban; de az öreg arcából vagy testéből
nem láttam semmi mást, mert a sugarat, szinte ösztönszerűleg, pontosan az
átkozott helyre irányoztam.

S nem mondtam már nektek, hogy amit ti őrületnek néztek, az csak érzékeim
túlzott élessége? - most, figyeljetek, fülemhez halk, tompa, sebes hang
ütődött, amilyet egy vattába csavart óra adhat. Ezt a hangot is jól
ismertem. Az öreg szívének dobogása volt. Csak növelte dühömet, ahogy a
dobverés tüzeli a katona bátorságát.

De még mindig visszatartottam magam, és csöndben maradtam. Mozdulatlanul
emeltem a lámpát. Próbálgattam, meddig tudom a sugarat rezzenés nélkül
pontosan a szemen tartani. Közben a szív pokoli dobogása erősbödött.
Gyorsabb és gyorsabb lett, s hangosabb és hangosabb, minden pillanatban.
Rettenetes lehetett az öreg félelme! Hangosabb lett, mondom, a dobogás,
másodpercenként egyre hangosabb! - figyeltek rám? Mondtam, hogy ideges
vagyok: és úgyis van. És most az éjszaka halálórájában, ennek a régi háznak
rémes csöndje közt, egy ilyen különös hang, mint ez, leírhatatlan rémületbe
ejtett. Mégis, néhány percig visszatartottam magam, némán állottam. De a
dobogás hangosabb, hangosabb! Azt hittem, a szíve kettéreped. És most új
félelem szállott meg - a hangot meghallhatja valami szomszéd! Ütött az öreg
utolsó órája! Hangos kiáltással kicsaptam a lámpa ajtaját, és beugrottam a
szobába. Egyet sikoltott - egyetlenegyet. Egy pillanat alatt a padlóra
vontam, és rátaszítottam a súlyos ágyat. Aztán vidáman mosolyogtam, hogy
ennyiben a dolog el van intézve. De pár percig a szív még tovább dobogott,
fátyolozott hangon. Ez azonban már engem nem zavart, nem fog áthallatszani
a falon. Végre megszűnt. Az öreg halott volt. Elhúztam az ágyat, és
megvizsgáltam a holttestet. Igen, halott volt, tökéletesen, mint egy
kődarab. Kezemet a szívére tettem, és rajta tartottam percekig. Semmi
dobogás. Halott volt, mint a kő. Többet nem bosszant a szeme.

Amennyiben még mindig őrültnek hinnétek, nem fogtok tovább annak hinni, ha
leírom a ravasz intézkedéseket, amiket a hulla elrejtése céljából tettem.
Az éjszaka fogyott, s én gyorsan, de csöndben működtem. Először is
szétdaraboltam a holttestet. Levágtam a fejét és a karokat és a lábakat.

Aztán fölfeszítettem három deszkát a szoba padlójából, és mindent betettem
a deszkák közé. Aztán visszaszögeztem a padlót oly ügyesen, oly ravaszul,
hogy soha emberi szem - még AZ sem - föl nem bírt volna fedezni rajta semmi
feltűnőt. Nem volt ott semmi fölmosni való, semmiféle folt, legkisebb
vérnyom sem. Sokkal óvatosabb voltam én! Minden egy dézsába ment - ha! ha!

Mikor ezt a munkát befejeztem, négy óra volt - még mindig sötét, mint az
éjfél. Amint a toronyban elütötték az órát, az utcai ajtón kopogás
hallatszott. Könnyű szívvel mentem le kinyitni - mert mitől félhettem most?
Három férfi lépett be, s tökéletes udvariassággal bemutatkoztak, mint
rendőrtisztek. Egy szomszéd sikoltást hallott az éjszaka; gyanút fogott,
hogy bűntény történhetett; feljelentést tett a rendőrségen, s őket küldték
ki helyszíni szemlére.

Mosolyogtam - mert mitől félhettem? Üdvözöltem az urakat. A sikoltás,
mondtam, éntőlem származott; álmomban kiáltottam. Az öregúr, jegyeztem meg,
vidékre utazott. Végigvezettem látogatóimat az egész házban. Kértem, hogy
vizsgáljanak meg mindent alaposan. Végre az ő szobájába vittem őket.
Megmutattam értéktárgyait: biztonságban, hiánytalan. Bizakodásom nagy
örömében székeket hoztam a szobába, s megkínáltam őket, pihenjék ki
fáradságukat itt, míg én magam, a tökéletes diadal vad vakmerőségében, a
saját székemet pontosan arra a helyre állítottam, amely alatt az áldozatom
hullája nyugodott.

A rendőrök nem gyanakodtak többé. Modorom meggyőzte őket. Feltűnően nyugodt
voltam. Leültek, s bizalmas beszélgetésbe kezdtek, míg én vidáman
felelgettem. De nemsokára éreztem, hogy elsápadok, s azt kívántam, bár már
elmentek volna. A fejem fájt, és a fülem csengett: de ők még mindig ott
ültek, és csevegtek. Fülem csengése mind határozottabb lett: hangosabban
beszéltem, hogy megszabaduljak az érzéstől; de csak nem akart véget érni, s
egyre hangosabb lett - míg végre úgy találtam, hogy a hang nem a fülemben
van.

Kétségkívül nagyon sápadt lettem; de csak még folyékonyabban beszéltem, és
emeltebb hangon. Azonban a zaj még erősbödött - és mit tehettem? Halk,
tompa, sebes hang - amilyet egy vattába csavart óra adhat. Lihegve kaptam
levegő után - de a tisztek nem hallottak semmit. Gyorsabban beszéltem,
hevesebben, de a hang állandóan erősbödött. Fölugrottam, s vitatkozni
kezdtem csekélységekről magas hangnemben, s fölhevült gesztusokkal; de a
zaj állandóan erősbödött. Mért nem akarnak elmenni?! Föl-alá jártam a
padlón, nehéz lépésekkel, mintegy földühödve a látogatók megjegyzésein - de
a hang állandóan erősbödött. Istenem! mit tehettem? Tajtékzottam -
dühöngtem - káromkodtam! Fölkaptam a széket, amelyiken ültem, és
megcsikorgattam a deszkán, de a zaj mindent elnyomott, és folyton
erősbödött. Hangosabb lett - hangosabb! S a vendégek még mindig udvariasan
csevegtek és mosolyogtak. Lehetséges, hogy ne hallották volna? Mindenható
Isten! - nem, nem! Hallották! - sejtették! - tudták! - gúnyt űztek
borzalmamból! - gondoltam, és azt gondolom most is. De akármi jobb volt
ennél a kínnál! Akármi tűrhetőbb, mint ez a gúny! Nem bírtam tovább
képmutató mosolygásukat! Éreztem, hogy kiáltanom kell, vagy belehalok! és
most - újra! - figyelem! hangosabb! hangosabb! hangosabb! hangosabb!

- Gazemberek! - sikoltottam. - Ne tettessétek magatokat tovább! Bevallom,
amit tettem! - szakítsátok föl a padlót! itt, itt! - ez a rettenetes szív
dobog!