Amerikát Kolumbusz Kristóf és kortársai a reneszánsz évszázadok közepén
fedezték fel, de Amerika önmagát csak a XIX. század elején kezdte
felfedezni. Az észak-amerikaiak diadalmas szabadságküzdelme világszenzáció
volt, a nagy francia forradalom irányító elméi, szónokai és újságírói is
tanultak az amerikai eszmékből. De ennek a világraszóló küzdelemnek nem
volt se lelkesítő költője, se lelkesen romantikus elbeszélője. Egy
forradalom, amelynek nincs se Petőfije, se Jókaija. Csak amikor már
kiformálódott az Egyesült Államok társadalmi rendje, amikor már nem a hadak
vezérét hívták Washingtonnak, hanem a róla elnevezett fővárost, amikor már
kitalálták a társadalmi formák fából vaskarikáját: a rabszolgatartó
kapitalizmust, amikor a városokban már arra is igény volt, hogy saját íróik
és költőik legyenek... Amikor a bevándorlottak és utódaik ámbár angolul
beszéltek, nem érezték magukat angolnak, hanem valami másnak, akkor
Washington Irving és Fenimore Cooper regényeiben és novelláiban az amerikai
olvasó a maga világára ismert, és az európai olvasónak rémleni kezdett,
hogy Amerika merőben más mint Európa. De amikor nem sokkal ő utánuk Edgar
Allan Poe zenével versengő versei és rémhírekkel versengő novellái
elragadták elöbb az angol és francia, majd hamarosan az egész európai
költészetet, akkor vált Európa számára is az amerikai szellem egykorúvá és
nagykorúvá. És amikor köztudomású lett, hogy minden irodalmi modernség
kezdője és kezdeményezője, Baudelaire nemcsak franciára fordítja Poe
verseit, de őt vallja mesterének, példaképének, útnak indítójának, akkor a
már halott amerikai költő, újságíró, kritikus, novellista egyszerre a
világirodalom fő alakjai közé emelkedett és ott van mindmáig. Vele kezdődik
az amerikai költészet, de Amerika azóta se adott nála nagyobb költőt a
világnak. (Aki itt indulatosan ellene vetné, hogy „...és Walt
Whitman?” — annak nem válaszolhatunk egyebet, minthogy Whitman
igen nagy költő volt, de legföljebb egyenrangú Poe-val, semmiképp se
nagyobb nála.) Edgar Poe élete olyan, hogy novellának Edgar Poe írhatta
volna meg. Egy vándorszínész házaspárnak vándorútjukon született gyermeke
volt. A szülők korán, egymás után meghaltak. A kisfiút a család barátja,
egy jóságos dohánykereskedő vette magához. Jó nevelést akart adni neki,
igen jó iskolákba íratta, s amikor eljött ennek is az ideje, Angliába is
elküldte, hogy a híres egyetemeken gazdagodjék tudása. A fiú azonban
különös ifjúvá serdült. Képtelenül sokat tanult, szenvedélyesen olvasott,
később sokan elámultak, hogy a felettébb rendetlen, akár züllöttnek is
mondható élet folyamán hogyan gyűjthette össze gazdag és sokoldalú
műveltségét. Már középiskolás korában rákapott az ivásra. Serdülő fiúként
kezdte hajszolni a nőket, az egyetemről azért tanácsolták el, mert
kártyaadósságai botrányokba sodorták. Visszament Amerikába és
katonaiskolába iratkozott, hivatásos tiszt akart lenni, de botrányos élete
miatt hamarosan el kellett hagynia ezt a tanintézetet is.
Írni diákkorától írt verseket, kitalált rémhistóriákkal szórakoztatta
ismerőseit. Az újságok szívesen vették és hozták verseit és egyre
képtelenebb novelláit. Írt egy igen kalandos és fantasztikus hajósregényt:
Pym Gordon Arthur matróz és világkutató igyekezetéről, hogy megtalálja a
föld mágneses sarkát. Majdnem ponyvaregény, de a sci-fi (a
tudományos-fantasztikus regény) legrégebbi előzményének is tekinthető,
Verne Gyula is Poe ihletésére indúlt írói útján és első regénye, „A
jégszfinx” a Pym Gordon Arthur kalandjainak folytatása. Az újságok
kitűnő munkatársat fedeztek fel a nagy fantáziájú elbeszélőben. Egyaránt jó
volt riporternek, kritikusnak, a szenzációk közlőjének. Néha egészen
képtelen tudósításokat adott. Például űrrepülésről tudósított. A marsbeli
és holdbeli emberek otthonosan járkáltak álriportjaiban. Majd jöttek a
bűnesetek. A manapság „krimi”-nek nevezett bűnügyi, illetve
nyomozó regényt ő találta fel a „Morgue utcai gyilkosság” című
hosszú elbeszélésével. Ebben egy rejtelmes kettős gyilkosságot a nyomozó
hatóságok, a hivatásos detektívek sehogyan se tudnak tisztázni: a
gyilkosnak nyoma sincs. De egy nagyon okos, filozófiával foglalkozó férfi
pusztán logika. úton leleplezi, mi is történt és hogyan történt. A
detektívregény innét indul. Bűnökről azelőtt is írtak már a görögök óta, de
a krimi lényege, a logikával győzedelmeskedő detektív itt kezdődik.
Gaboriau, Conan Doyle, Agatha Christie és társaik ezt folytatják. Sherlock
Holmes, Hercule Poirot és a többiek a Morgue utcai esetből tanulták azóta
is gyakorolt módszerüket. Tehát ha soha nem írt volna verseket, akkor is
emlékezetes alak volna az irodalomtörténetben. Ámde mindaz, amit bünügyben,
fantasztikumban, riportokban és álriportokban, éles eszű kritikákban
— tehát prózai műveiben — összeírt, együtt is elhanyagolható
semmiség költészete mellett. Az elbeszélő képzelet, az érzelmi gazdagság, a
nyelvi gazdagság úgy vegyül egybe zenei hatású, korlátlanul változatos
versformáival, hogy látomásélményt ad a valamelyest is érzékeny olvasóinak.
Ő maga ugyan azt vallotta, hogy hideg fejjel, mint megoldandó matematikai
feladatot építette fel verseit, még a legbonyolultabb „Holló”-t
is. Persze ezt nem is lehet elhinni. A műalkotások a logika mögül indultak,
legföljebb utólag lehet szellemesen belemagyarázni a matematikai képletet.
A holló, a „Lee Annácska”, az „Ulalume” látomás is,
zenei élmény is. Ezt a szorongásos látomást néha eléri egyes novelláival
is, de a bravúros novellatechnika olykor költészetében is érvényesül. A
„Holló” nyomasztó rémlátomása és benne a halott szeretett lány
emléke úgy bontakozik ki a versben, mintha egy kísértetnovella rímes
változata volna.



A holló

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón,
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár.
„Vendég lesz az”, így tűnődtem, „azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?”
Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelemmel hunyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár,
S földi néven senki már.
S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selym• zengés
Fájó, vájó sohse sejtett torz iszonyt suhogva jár, --
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam:
„Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár.
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?”
Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S „Uram”, kezdtem, „avagy Úrnőm, megbocsátja, ugyebár?
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek.” -- S ajtót tártam, nyílt a zár:
Éj volt künn, más semmi már.
S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár;

Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: „Lenóra!” -- halk, sóvár
Hangon én búgtam: „Lenóra!” s visszhang kelt rá, halk, sóvár,
Ez hangzott s más semmi már.
S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár,
S szóltam: „Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár,
Csitt, szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár.
Szél lesz az, más semmi már!”
Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár,
Ajtóm felett, Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár --
Ült, nem is moccanva már.
S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár --
S szóltam: „Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói mély, vad ár?”
S szólt a Holló: „Soha már.”
Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny vagy madár,
Kinek neve: „Soha már.”
S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már;
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sóhajtva: „Majd csak elmegy, messzi száll,
Mint remények, mint barátok, holnap ez is messzi száll”,
S szólt a Holló: „Soha már!”
Megriadtam: csendziláló replikája mily találó --
„Úgy lesz”, szóltam, „ennyit tud csak s kész a szó- és
igetár;
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el a jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva már,
http://www.literatura.hu/irok/szimbol/poe.htm (4 of 6)2007.08.13. 8:36:39
Edgar Allan Poe
Ezt, hogy: „Soha -- soha már!”
S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár;
És a lágy bársonyra dűlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltűnődtem; mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgja: „Soha már”?
Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már;
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár
S nem nyomja -- soha már!
Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál;
„Bús szív”, búgtam, „ím a Szent Ég szállt le hozzád, égi
vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét s felejtést ád e pohár,
Idd, óh idd a hős nepenthét, jó felejtés enyhe vár!”
S szólt a Holló: „Soha már!”
„Látnok!”, nyögtem, „szörnyű látnok! ördög légy, madár
vagy átok!
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár
Van... van balzsam Gíleádban?... Mondd meg -- lelkem esdve vár...”
S szólt a Holló: „Soha már!”
„Látnok!”, búgtam, „szörnyű látnok! ördög légy, madár
vagy átok!
Hogyha istent úgy félsz, mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben vár-e jó rám,
Angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?”
S szólt a Holló: „Soha már!”
„Ez legyen hát búcsúd!”, dörgött ajkam, „menj, madár,
vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!”
S szólt a Holló: „Soha már!”
S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre fent ül,

Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár!
Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló
Míg a lámpa sávja omló fényén roppant árnya száll,
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen -- soha már!

Ez a „Holló” nálunk a legismertebb, irodalmi hatása a
legerőteljesebb. Egy híradás szerint tucatnyi magyar fordítása van, de
lehet, hogy azóta még néhány újabb is keletkezett. Már Szász Károly a múlt
század derekán tolmácsolta. Hogy a sok közül melyik a legjobb, melyik a
legszebb — erre nehezen tudna válaszolni, aki ismeri Babits Mihályét
is, Tóth Árpádét is. — Már Poe életében ez a különös komor látomás,
de úgy is mondhatom, hogy elégia egy halott leányért, a legismertebb volt
költői életművéből. Azóta is ezt olvassák, idézik, fordítják világszerte.
— De azért van még néhány remek ebben az életműben, amelynek
hangulati és formai dúsgazdagságát minduntalan újra birtokunkba kell venni.
— Ez az egész életében rendetlen, sőt züllött férfi, az íróasztalnál
maga volt a rend, a fegyelem, a pontos számítottság. Amint a hétköznapot
akarta élni, azonnal jött az ital, a kártya, a nők. A költészetében oly
emelkedetten szerelmes, az emlékhez is hű férfi a kocsmák, lebujok,
utcasarkok telhetetlen kéjsóvára a mámorok alvilágában élt. Úgy is halt
meg, ha hiteles a végső perceiről szóló híradás. Állítólag esős napon
tántorogva jött ki egy kocsmából, elesett, feje egy mély pocsolyába
hanyatlott és ott az utcán vízbe fulladt. — Úgy is kezdtük, hogy
életét Edgar Poe írhatta volna meg. Nem írta meg, hanem végigélte, és ehhez
képest stílszerűn is halt meg.
De alig van élőbb emlékű költő. Ha Baudelaire felől nézzük, nem is
gondolhatunk mást, mint hogy vele
kezdődik a „modern költészet”.