A rendőrség, London

A rendőr, aki Sylviát elkísérte az őrsre, azt mondta a vámpírnak, hogy üljön csak le, és várja meg, míg kihoz egy készüléket. Mikor a férfi kihozta az említett valamit, Sylvia megijedt. Még sosem látott hasonlót. Ezt a rendőr hamar észrevette.
- Ne aggódjon, kedvesem, ez csak egy egyszerű hazugságvizsgáló gép. Meg tudná mondani, hogy honnan tudom leolvasni az alapvető adatait?
- A californiai kutatóintézet fő gépén van. A kód 5413668967345-3619.
- Köszönöm. Le tudná írni?
- Természetesen.
Sylvia tollat, s papírt vett elő. A rendőr meglepődött a lány felkészültségén. Viszont ezt a felkészültséget azzal magyarázta, hogy ebben a rohanó világban kénytelen mindent leírni. Micsoda írása volt. Az az évszázadokkal ezelőtti számok, amik nem is írva, hanem szinte rajzolva voltak. Sylvia kíváncsi volt.
- hogy hívják?
- Mr. Goldsmith. Lionel Goldsmith.
- Másolja be a kódot, és ott lesznek adataim.
A rendőr elolvasta. Mindent az utolsó betűig.
- Ugye maga most csak viccel?
- Dehogyis!
Goldsmith feltette a hazugságvizsgálót.
- Nos… Engem be tud csapni, de a gépet nem. Felkészült?
- Igen.
- Sylvia Solderini a neve?
- Igen.
- Ez ugye nem függ össze a régen élt, híres velencei kurtizán, Bianca Solderini nevével?
- Nem. Ezt azzal tudom bizonyítani, hogy Lilyan barátnőm tanulmányai alapján arra utalt, hogy lehetetlen, hogy rokonságba álljak a lánnyal, s nevünk egyezése csak a véletlen műve.
- Rendben.
Igaz, hogy évszázadokkal ezelőtt született, és egy Magnus nevű vámpír halhatatlanná tette magát?
- Mindkét kérdésre igen a válaszom.
A kis ceruza, amely a lány szívverését kis cikkcakkokkal mutatta, s legkisebb hazugság után elkezd gyorsulni, most még mindig nyugodtan mozgott.
- Igaz, hogy maga látta a tettest, aki több embert is lemészárolt?
- Igen, láttam.
- Hogy nézett ki?
- Teljesen úgy nézett ki, mint én. Még a szeme színe is olyan volt, mint az enyém.
- Értem. El tudná mondani, hogy hogy történt az eset?
- Igen. Egy barátommal, nevezetesen Mark Robinsonnal elmentünk az Admiral's Armsba. Mark ivott egy pár italt, jót beszélgettünk, és egyszer csak Susan belépett.
- Honnan tudja a nevét?
- Amy megkérdezte. Mármint Amy Hollowell, a bár tulaja. Ő is vámpír. Susan azt mondta neki, hogy azért jött, hogy embereket öljön, erre Amy felkapta a vizet, és harcolni kezdett a másikkal. Susan feltűnően erős volt, ereje szinte vetekedett Amyével. Amyt úgy a pulthoz vágta, hogy elájult, de nem sokkal utána felkelt, és gáncsot vetett az éppen akkor kirohanó ellenségének, aki elesett. Én pedig szépen kivágtam onnan. Ennyi.
- Furcsa. Érzett is valamit a lány körül?
- Susan erejét éreztem. Tényleg nagyon erős volt. Lehet olyan idős kb., mint Amy. Nem tudok róla semmit.
Most viszont Lily szaladt be.
- Elnézést kérek, Mr. Goldsmith, de van egy fontos információm. Az a nőstény, aki Amynek támadott, Malorion lánya.
- Tőle született?
- Dehogyis! Csak vámpírrá tette. Úgy körülbelül egy évvel halála előtt. Szóval nem olyan idős a nő, csak nagyon erős. Ki kell nyírnunk.
- Hogy hívják, hölgyem, és honnan tudja a nevem.
- Bocs. A nevem Lilyan Reeves, és gondolatatiból tudtam meg nevét. Felvette már a jegyzőkönyvet?
- Még nem…
- Akkor meg igyekezzen, az Isten áldja meg, mert sietnünk kell!
- Elnézést.
A rendőr gyorsan körmölni kezdett, Lily pedig kiszabadította Sylviát a hazugságvizsgáló huzalai közül, és már indultak is. Lily feldúlt volt. Sylvia kérdezgetni kezdett.
- Honnan tudtad, hogy mi volt ma este?
- Ahogy kiléptetek Markkal a bárból, Amy rögtön felhívott, és értesített a történtekről. Én elszaladtam Davidhez, hogy adjon egy- két könyvet. Nagy nehezen megtaláltam a Malorionról készített adatokat, amiket David nehezen gyűjtött össze. Gyorsan szaladtam ide, mert ezt fontosnak találtam.
- Köszi, hogy szóltál. A rendőr nagyon ki van bukva. Őt át tudom verni, de a gépet nem, és az adatok, amiket talált, mind igazak. Nem hitte volna, hogy tényleg léteznek vámpírok.
- Hát legalább szembesült vele.
- Én visszamegyek Markhoz, nehogy baja essen.
- Rendben. Vigyázz magadra, és ha baj van, hívj! Annyi erőd remélem, van…
- Persze hogy van. Jóéjt!
- Neked is!
Azzal különváltak útjaik a két vámpírnak. Sylviának, mikor odaért Mark lakásához, rossz előérzete támadt. Kopogás nélkül nyitott be, és olyat látott, aminek nem lett volna szabad megtörténnie.
Susan állt az ablak előtt, és hidegen nézett maga elé. Az ágyon mark feküdt, de épphogy csak lélegzett. Sylvia odalépett Susanhoz, és fájdalmas szemmel nézett rá.
- Mit tettél?
- Vámpírrá akartad tenni, nem? Hát itt a kitűnő alkalom, hogy megtedd.
- Én nem most akartam… Később. Lett még volna rá idő!
- Lett volna… Mindenre van idő, csak nem biztos, hogy eljön.
Susan szemét vékony, vörös könnyfátyol lepte el.
- Nekem sem volt gondolkozási időm, mikor mesterem azzá tett, ami vagyok. Nem szeretett. Agresszív volt hozzám, folyton vert, nem engedett, hogy játsszam a hangszeremen…
- A mestered neve?
- Malorion… Ismered?
- Talán túl jól. Ő volt az én egyetlen fiókám. Évekkel később megölte tulajdon lányomat… De ez lényegtelen! Mark nem halhat meg, mert szeretem! De ez a halhatatlanság csak büntetés lenne neki…
- A lányod… Úgy szeretted, mint lányodat?
- Hogy is szerethettem volna másképp, mikor az volt?
- Micsoda? Vámpírrá válásod után?
- Igen. És egy olyan vámpír az édesapja, kinek nevét mindenki ismeri.
- Csak te voltál az egyetlen, aki úgy szült, mint vámpír… Sylvia Solderini?
- Igen… Honnan tudod?
- Tanultam. Régi könyveket loptam egy intézetből, mikor már idősebb voltam, és a csellózást kénytelen voltam abbahagyni, mert Malorion megtiltotta. Olvasáshoz folyamodtam, hogy a lehető legtöbbet megtudjam történelmünkről. De el kellett szöknöm, hogy lehessen olvasnom. Ugye mesterem volt szigorú.
- Értem. Pedig nem arra neveltem. Bár az biztos, hogy a moralitásával mindig is sok volt a gond. Szemét, arrogáns, akaratos, agresszív volt.
Sylvia odalépett Markhoz, felvágta saját csuklóját, és vérével megitatta a haldokló fiút. Mikor vámpírra vált, megköszönte Sylviának, hogy megmentette az életét.
- Hagyd csak… Szeretlek…
- Én is téged.
Mark átkarolta Sylviát, és megcsókolta. A lány nevetve nézett rá.
- Ha holnap Paul meglát, kitér a hitéből.
- Meg vizsgálgatni kezd.
Susan megszólalt.
- Köszönöm, Sylvia.
- Micsodát?
- Hogy megmutattad nekem, hogy milyen szeretni. Malorion csak a gyűlöletre tanított. Ehhez hozzászoktam, és a ma este a rossz kedvem miatt sikerült félre, Markot pedig azért támadtam meg, mert kivágtál a helyről. A bosszú édes íze valahogy keserűvé vált, sírnom kell. Nem bírnám ki társ nélkül. Vigyél el, Sylvia, ahol nekem jó lehetne! Valahova… mindegy, hogy hova, csak innen el… Mesterem halott. Ki a lányod?
- Az én lányom, Lilith, a te istennőd halott. Malorion ölte meg, és lányom teremtettjét is ő ölte meg. Állítólag lányom férjét is megölte, de Armand él.
- Értem. Szeress engem lányodként, és imádni foglak, mert te szülted meg a halhatatlanok istennőjét! Segíts rajtam!
Susan Sylvia karjaira borult, és sírt. Sylvia megvigasztalta, és hozzá szólt.
- Ne aggódj, lányom, segítek neked! Nem lesz semmiben sem hiányod többé ebben az életben, és nem kell többé félned senkitől. Tanítani foglak, és nem úgy, mint azt régi mestered tette, hanem én szeretetre tanítalak, és arra, hogy vannak értékek az életben, amiket meg kell becsülni.
- Köszönöm! Mark! Ne haragudj, hogy neked estem…
- Csak rám ijesztettél… Nem is kicsit, mondjuk, de sebaj.
Látszólag elkezdődött egy olyan élet, amiben Susan, Sylvia, Mark együtt lesznek. Mindig lesz baj, és gond, de lesz öröm is, ami, még ha kevés is, becsülni kell, mert még a vámpír sem tudja, hogy ha utoléri a végzet, mikor teszi azt.
Lily és Lestat együtt ültek, és tévét néztek. Kopogást hallottak, és Lestat gyorsan ajtót nyitott. Nagyot nézett, a vendégen.
Gabrielle volt az, Lestat anyja. Kivételesen megölelte fiát, és bebocsátást nyert. Helyes foglalt egy kényelmes fotelban, végignézett a szobán, és magakadt lélegzete. Lily szemébe nézett, aki zavarában egy esetlen vigyort eresztett meg, felkelt az ágyról, és Lestat mellé szegődött.
Gabrielle megszólalt, szokásos jeges, mély hangján.
- Lestat! Csak nem idegeníted el tőlem e bájos teremtést?
- Höh? Én csak… Izé… Gabrielle, ő a feleségem, Lilyan Reeves. Lily, ő az édesanyám.
Lily megilletődve lépett Gabriellehez. Öleléssel köszöntötték egymást, és Gabrielle egy intéssel jelezte Lilynek, hogy üljön le mellé.
- A második Reeves. Emlékszem nagynénéidre, Maharetre, és Mekarera. Kedvelem a kettő boszorkányt, bár ők nem szeretnek annyira. A nővéred, Jessie is kedves, de ő szerintem túlságosan el van foglalva a munkájával. Lestat tett vámpírrá, és az is mondom, hogy a halál torkából mentett meg. Hálás vagyok neki… De mintha egy kicsit eltávolodtunk volna egymástól.
Lestat eléggé megvetően nézett anyjára.
- Méghogy egy kicsit. Ha nem emlékeznél rá, anyám, amikor visszajöttem a Pokolból, s a Mennyből, és ott feküdtem… Miért jöttél el, hm? Csak Armandnak szóltál, amikor ivott a véremből, hogy én úgysem engedem neki… De láttad, hogy megengedtem… Csak annak a kis fiatal senkinek nem! Emlékszel, anyám, hogy megöltem érte, csak azért, mert közelembe jött!
- Nekem sok elfoglaltságom van! Örülj, hogy visszajöttem!
Lily csendesen közbeszólt.
- Gabrielle! Nem kell magyarázkodnia, mindent tudok önről! Tudja, Talamascás vagyok, és a fajtánk teljes történelmét ismerem.
- Áh… Szóval Talamasca… David Talbot vezeti még mindig?
- Igen. Gabrielle… Nem vegye zokon, de amit bent olvastam önről, hát… Kicsit többet foglalkozhatna a fiával.
- De kedvesem… Most is csak miattad szólít "anyám"-nak, amúgy pedig azóta nem, mióta vámpírrá tett. Kérlek, segíts nekünk. Lestatnak igaza van, hiszen nagyon hideg vagyok vele. Talán te tudnál segíteni rajtunk, hiszen ő a fiam!
- Megpróbálom megtenni, amit tudok… Gabrielle kérem, maradjon még. A fia is biztosan jobb szemmel fogja nézni magát. Holnap megyek dolgozni, és ha velem jön, sok meglepetés fogja érni. Mit szól hozzá?
- Hát nem is tudom. A főnöke ember?
- Igen… De engem nagyon kedvel, mellesleg jó munkaerő vagyok szerinte. Jöjjön nyugodtan, és szerintem nem egy vámpírral fog még találkozni.
- Rendben van, megdumáltál… Kérhetek valamit?
- Persze…
- Ne magázódj velem. Allergiás vagyok rá.
- Azt hiszem, ez nem lesz nehéz. Lestat!
- Igen?
- Mr. McGann telefonált, hogy holnap neked is be kell jönnöd az állomásra. Rossz előérzete van Sylviával kapcsolatban.
- Nyugodt lehetsz, bemegyek. Azt nem mondta, hogy miért?
- Egy szóval sem… Nagyon remélem, hogy nincs nagy baj.