Hol volt, hol nem volt, volt valahol a világban egy nagyváros. Igazán hatalmas város volt, és rengeteg ember lakott benne így hat természetesen, amint azt az emberélet törvényei megkívánjak, noha a halandók persze nemigen szívesen vesznek erről tudomást, a Halál is gyakorta eljött közéjük, és a gyászolok szép könnyekkel, díszbe öltözve, hatalmas virágcsokrokat rendelve és végső útjára kísérve szeretteiket. A temetőkben mindekinek szánalom volt a szívében, és szeretet, és emlékezés.A bánat azonban sokszor nehezen enyhült. Abba a temetőbe járók sokan találkoztak a kis fekete macskával; sovány, görbe hátú kis jószág volt, borzas szőre gubancos is volt a sok bujkálástól a sírkövek között. Sosem tudta senki, kié, ám mindenki nyugtázta egy idő elteltével, hogy valószínűleg a temetőhöz tartozik. És ez valahogy olyan helyénvalónak tűnt mindenki számára - egy fekete macska igenis "szükséges", de mindenképpen odaillő részlete egy sírkertnek. És a kismacska minden alkalommal, amikor temetés volt, megjelent odatörleszkedett a gyászolok lábához, de furcsa mód mindig azokhoz bújt oda leginkább, akik a halottak legközelebbi hozzátartozói voltak - hogy hogyan választotta ki, hogyan érezte meg a sok sötét ruhás emberből, hogy éppen kinek van a legnagyobb szüksége vigaszra - mert bizony a kiscica odabujt, odasimult, addig nem tágított, ameddig meg nem simogattak, és amikor gubancos bundájába egy-két könnycsepp esett a szomorúak szeméből, akkor meg jobban kedveskedett, addig, ameddig ki nem tudott csalni egy kis mosolyt az arcokból. Amikor pedig a gyászolok hazetértek, és nehéz szívvel lefeküdtek a sok részvétnyílvánítás meg a halotti tor után, sokszor eszükbe jutott a kiscica, és mosolyogva aludtak el. Igen. A kis állat - mondogattak - milyen kedves kis teremtés. Egyszer aztán nagy-nagy temetést rendeztek a sírkertben. Egy férfit temettek el éppen, a gyászoló tömegből fele sem ismerte őt - de eljöttek, mert látni akartak, milyen drága gyászruhát rendelt a szomszéd, és a hátsó sorokba bújva azt akartak kipletykálni, mennyire sírnak az egyes jelenlévők. A férfi után özvegye és mindenét megöröklő kislánya maradt;az asszony hideg, szobormerev arccal ült, sem bánat, sem szomorúság, semmi érzelem nem tükröződött rajta. Olyan volt, mintha szíve sem lenne. Rápisszegett a pap beszéde alatt sírdogáló kislányára, és elvette tőle a babáját, hogy ne azt szorongassa, hanem figyeljen oda. A kislány még jobban sírt, erre arcon ütötte - akkor a gyermek elhallgatott, összeszorította a szemecskéjét, és hangtalanul mozgó ajakkal imádkozott a papáért, akit annyira de annyira szeretett. Egyszer csak a sírok közül megjelent a fekete kiscica. Halkan elősomfordált, átbujt a gyászoló tömeg lábai között, és odasomolygott a kislánykához; ez alkalommal, ki tudja, hogyan, ki tudja, mi módon, de puha és selymes volt a szőre, és a szemei még tisztábban ragyogtak, mint bármikor. A kislány óvatosan kinyitotta a szemét, meglátta a cicát, amint az a lábához törleszkedik lehajolt és szipogva megsimogatta. A cica boldogan tovább simult a gyermek lábához, és halkan dorombolni kezdett. A kislánynak mosolyra húzódott síros szája - apuska nagyon szerette a macskákat - és lehajolt megint, hogy az ölébe vegye a kis állatot. A kőszívű özvegy odapillantott, düh öntötte el a szívét, és haragosan odakiáltott. A kiscica odábbugrott, de nem futott el; a pap beszédének éppen vége volt, és a gyászolók kezdtek elszállingózni a kocsikhoz. A kőszívű özvegy ekkor felkapott egy faágat, ami a közeli sir talpánál feküdt, odament a cicához, félretaszította a gyermeket, és ütni kezdte az állatkát. A kislány sírva fakadt, a nő kezébe kapaszkodott, de mi sem használt; "A rühes dög, tűnjön a pokolba!" kiáltással az asszony tovább ütötte. A kiscica egy adódó pillanatban kisurrant az ütések alól, és elszaladt a messzibb parcellák irányába de húzta a lábát, és sebeiből kis vércsíkok szabdalták összegubancolódott szőrét. Az egyik szemét kiütötte az asszony, de ezt mar nem látta senki, mert kezdett leszállni a sötét, különben is senki sem törődött a kisállattal; mindenki a pletykákkal volt elfoglalva, hogy ki milyen drága virágcsokrot hozott, és milyen részvétnyilvánító lapot küldött. Egyedül csak a kislányt érdekelte. Sikítva kiszakította magát anyja kezéből, és a magát elvonszoló kiscica után szaladt. A hideg szívű özvegy utána kiabált: "Gyere vissza, te istenverte kölyök!", de a lányka már el is tűnt a sírkövek között, a lehajló faágak sűrűjében. Aztán az asszonykának más dolga akadt - eligazítani a sofőröket a halotti tor helyszínére, megköszönni a részvételt, és mellékesen megjegyzéseket tenni a temető tisztántartására, hogy ilyen nyomorult állatok is betévedhetnek. Sok idő telt el, és a kislány mégsem jött vissza mar mindenki elment, csak a kislány nem került elő. A nő dühös lett ordított, kereste, de nem találta sehol. Hívta a temetőőröket, akik szinten keresték, a nő pedig az elvesztegetett időre gondolt. A kislányt azonban senki nem találta. A biztonságiak azt tanácsoltak a nőnek, hogy menjen haza, majd ők értesítik - a nő megkönnyebbülve és füstölögve elhajtott a halotti tor helyszínére. A kislány egész éjjel nem került elő. Másnap és harmadnap sem, pedig átkutatták a temetőt, aztán a környéket, az egész varost. Sehol sem volt. Az özvegy azt hitte, a kislány után rászáll a vagyon, ezért nem igen izgatta a helyzet, meg hát amúgy is el volt foglalva az új férfijával, aki utalta a gyerekeket.
Egy hét múlva, amikor feladták a temetőben a keresést, ismét temetést tartottak. Késő délután, inkább estefelé volt, és az alkony kezdetének aranyszínű palástja mindent beborított. A gyászolok kis csoportban álltak körül a sírt, míg a pap a beszedet mondta, s a halott férfi gyermekei keservesen sírtak, pedig mar felnőtt korban voltak, és hát a felnőtteknek nem illik sírni. És akkor egyszer csak különös alak jelent meg a gyászolok között egy rongyos, tépett, koszos ruhájú kislány, akinek ruhájára, arcara csomókban száradt a vér, sebei azonban, amiket mintha valami nehéz faaggal vagy husánggal okoztak volna, meg mindig véreztek, friss színű vércsíkokat hagyva a fekete csipkés gyászruhán. A kislány haja összevissza volt dúlva, és a fél szeme ürege üresen, vakon bámult a semmibe. A karjában egy fekete kiscica holttestét ölelte. Odabujt a két felnőtt gyerekhez, akik egy pillanatra abbahagytak a sírást, és rátekintve a kislányra, felötlött az elméjükben a gondolat: hogy vannak náluk sokkal nagyobb nyomorúságban elő emberek is. Rászóltak a kislányra, kérdezték, ki-fia borja, éhes-e, szomjas-e, mije faj; de a kislény csak mosolygott bajosan, nem felelt semmit, s mintha egyre szépült volna, minden részvéttel teli kérdés eltüntetett egy sebet, befoltozott egy szakadást a ruháján. Végül úgy állt ott, mintha egészen egészséges volna, de felelni akkor sem felelt; amikor mosolyt látott felcsillanni a két testvér szemében, megfordult, és kisétált a gyászolok közül. A két testvér nem látta őt soha többet.
Beszeltek, hogy a kislány megjelent minden egyes temetéskor, amikor igaz bánat terhelte a szíveket, s addig maradt, ameddig napsugarat nem lopott a szomorú szívekbe - akkor pedig eltűnt nyomtalanul, a kiscica holttestével a karjában... |