A sötét, nyirkos szoba egyik sarkában egy alak ücsörgött. Sűrű haja eltakarta arcát, fehér hálóköntösében olyan volt, akár egy kórházi beteg. Szórakozottan forgatta kezében üvegpoharát. Összetörje? Vagy még maradjon kicsit ebben a szobában, a kegyetlen valóságban? Bármennyire szomorú is, itt marad. Még van ideje. A mamája szerint még van. Ő nem engedné, hogy a kicsi lánya kárt tegyen magában. Letette a poharat, pontosabban a földre csapta. Az üveg is csak egy ámítás, fantáziálás, ez is csak a jobb jövőt kecsegteti neki… Vékony, csontos kezeivel a mellette lévő kisasztal után kapkodott, majd könyökével leverte az épp égő gyertyát. Már nem egyszer fordult elő, hogy meggyújtott valamit. Amint lángolni kezdett az egyik eldobott papírzsebkendő, ijedt kalimpálással, és tüdőszakasztó fújogatással próbálta eloltani, mindhiába. A pohara után nyúlt, és a még ki nem löttyent vizet ráöntötte a pislákoló szikrákra. Megnyugvással töltötte el, hogy sikerült újabb tüzet eloltania. A mamája mindig mondta, hogy ő bármire képes lenne. Miért ne lehetne tűzoltó? Vannak női tűzoltók is a világon. Akik hősök, az emberek szeretik őket, életeket mentettek meg. De az ő életét már nem lehet megmenteni. Ez reménytelen. Eszébe jutott, hogy az asztalka fiókjában van még ceruza és papír. Talán borítékot és bélyeget is talál, amit pár hónappal ezelőtt csent el Rose nővértől, és rejtette el a picike fiókban. Ott volt a többi kincse is: pár leszakadt gomb, egy szétfoszlott csipketerítő, a régi mackója, Norbert, és egy kedves emléke, még kiskorából megmaradt apró topánkái. Turkálni kezdett a kis fiókban, majd hamarosan diadalittas mosollyal arcán kirángatta a gyűrött paksamétát, amibe a bélyeget, levélborítékot, és írópapírt rakta. Megtalálta végül a kissé megrágott, és koszos ceruzát, majd gyöngybetűivel szorgalmasan róni kezdte a sorokat. Miközben írt, arca eltorzult a koncentrálástól. Már erre sincs ereje? Igenis, van, és ő csak azért is megírja ezt a levelet. A mama kedvéért.
”Kedves mama!
Nagyon hiányzol! Remélem jól vagy, és nincs otthon semmi gond. A papa még mindig nem jött haza? Nem is értem, miért kérdezem meg, hiszen te is elmondtad, hogy a papa elhagyott minket. Egyedül maradtunk, de így is jó, nem? Inkább azt kérdezem, meg van-e még Borris úr. Nem hallottam róla tőled egy ideje. Úgy simogatnám a puha bundácskáját, és énekelnék neki szép dalokat. Olyankor mindig dorombolni kezd, hozzám simul, és melegíti a kezeimet. Úgy haza mennék mama! De a gonosz bácsik azt mondják, hogy különleges vagyok, és nem jó értelemben különleges. Azt mondták megbolondultam. Ezért bezárnak, mert a bolondokra nincs szükség. És utána nevetnek. Mindig nevetnek. És nem esik jól. Ilyenkor felfekszem a priccsre, akármilyen kényelmetlen, átölelem a párnámat, és ringatom. Nem akarom, hogy aggódj, de itt nem bánnak jól velem. Nem sütnek olyan almás pitét, mint te, és folyton bántanak. Én pedig sírok. Sokat sírok, mama! Szeretnék haza menni, pedig nem lehet. Bezártak ide, ahol sok lány van, de mint teljesen buta. Nem értik mit mondok, nem látnak rendesen, és mindig kiöklendezik az ebédet. Mikor elestem, és meghúzódott a bokám, az orvosi rendelő tele volt. És mindig tele van. Mert ide járnak azok a lányok, akiknek nem jutott semmi a szüleiktől. De te annyi mindent adtál nekem, mégis itt vagyok. Miért? Bezártak a bolondok közé, pedig én nem vagyok bolond mama! Te is tudod, hogy makkegészséges vagyok, szeretek iskolába járni, és jó étvággyal eszem. Akkor pedig nem vagyok bolond. De nem írhatok tovább, jön egy bácsi, aki feladhatja a levelet. Szeretlek mama!
Marlen”
Gyorsan felcímezte a borítékot, belecsúsztatta a levelet, benyálazta a bélyeget, és leragasztotta a levél száját. Mint a villám, kiszaladt az ajtóhoz, és próbálta kinyitni. Zárva. Az egyenruhás férfi még mindig ott sétált. A lány gyönge ökleivel püfölte az ajtót, amivel felhívta az őr figyelmét. Nyitódott a zár, és egy őr nézett be az ajtón.
- Mi az?
- Csókolom! Szeretném feladni ezt a levlapot! Kérem segítsen nekem. A mamámnak lesz. – rebegte félelemmel a lány.

- Elviszem az igazgatóhoz. Mondd a neved! – mondta a férfi.

- Marlena Milavovich. Nagyon köszönöm uram! – adta át a levelet apró kezében. A férfi megszorította a kezet, majd elvette a levelet, és elköszönt.
- Hát jó emberek is vannak itt? – gondolta a kislány, majd visszacsukta az ajtaját.

Az ember rögtön az igazgatóhoz vitte a kis borítékot.
- Jó napot Garlond uram! Levelet hoztam feladásra. A küldő Marlen Milavovich.
- Óh, az az árva lány. Kinek küldi?