Boszorkányüldözés


A boszorkány (másképpen boszorka) a néphit szerint olyan valaki, aki
természetfeletti, démoni képességekkel rendelkezik, illetve rosszat,
betegséget, pusztulást hoz.

Két fajtáját különböztették meg, amelyeket a latin nyelv két eltérő
szavával jelöltek:

striga „seprűs boszorkány” - a kereszténység felvétele előtti
időkből származó néphit szerint egyes asszonyok éjszakánként állatok
alakját öltik magukra és az alvók vérét szívják, elevenen felfalják őket
vagy nyomasztó látomásokat okoznak nekik („lidércnyomás”)
malefica (nőnem), ritkábban maleficus (hímnem) - jelentése
„rontó”, „ártó” - ez volt a tulajdonképpeni női
boszorkány vagy férfi boszorkánymester, jövendőmondással, \"rontással\",
varázslással foglalkozó ember, illetve akit ezzel gyanúsítottak


A boszorkányüldözések története
A kereszténység korai időszakában a pogány hit követői az egyház
ellenségeinek, vetélytársainak számítottak. Ezért a régi vallás isteneit az
új vallás ördögeinek nyilvánították. Azokat pedig, akik nem tértek át az új
hitre, a Sátán híveinek tekintették. A kereszténységet el nem fogadó
emberek ellen valóságos hadjárat indult. A pogány vallások varázslóit,
javasembereit, jövendőmondóit azzal vádolták, hogy terméketlenné teszik az
asszonyokat és az állatokat és rontást küldenek a termésre.


A 15-18. századi európai boszorkányüldözések
1484-ben VIII. Ince pápa bullát adott ki a boszorkányság ellen. A
sokféleképpen magyarázott pápai bulla mindenekelőtt részletesen felsorolja,
hogy a boszorkányok miféle ártalmas gonoszságoknak a szerzői. Azután teljes
hatalmat ad az inkvizítoroknak perbefogásokra, s egyszersmind utasítja a
papságot, hogy a szószékről világosítsák fel a népet a boszorkányok
üzelmeiről. A bulla lényege az volt, hogy szembe fordítsa a keresztény
embereket a természeti vallás követőivel. Azt állította, hogy a
boszorkányok ártalmas varázslatokat folytatnak és az ördöggel kötöttek
szövetséget, megtagadták Istent és az ördögre esküsznek, mindezzel pedig
elveszítik az örök üdvösségüket.

A bulla kiadását követően, 1486-ban két német domonkosrendi szerzetes,
Heinrich Institoris Kramer és Jakob Sprenger Malleus Maleficarum
(„Boszorkányok pörölye”) címmel boszorkányellenes könyvet adott
ki. A könyv annak ellenére látott napvilágot, hogy a kiadására nem kaptak
engedélyt a kölni teológiai egyetemtől. A könyv rendszerezte a
boszorkányokkal kapcsolatos tudnivalókat és határozottan felszólította az
embereket a boszorkányság üldözésére.


William Powell Frith: A boszorkányperA Malleus Maleficarum hatására Európa
nyugati felén (Nyugat-Európa, Dél-Európa, a mai német területek és
Észak-Európa) hosszú és igen kegyetlen boszorkányüldözés vette kezdetét, az
inkvizíció tömegesen tartott úgynevezett boszorkánypereket. Az üldözésekben
jelentős szerepet játszott az ezidőtájt kialakuló nőgyűlölet is.

A boszorkánysággal megvádolt emberek az esetek többségében becsületes
keresztény nők és férfiak, egyedül maradt özvegyek stb. voltak, akiket
szépségük, érdeklődési körük, megközelíthetetlenségük, netán esetleges
szakmai tudásuk miatt (pl. bábaasszonyok, akiknél túl kevés újszülött halt
meg, vagy füvesasszonyok) az őket körülvevő közösség megbélyegzett és
kivetett. (Lásd pl. Nathaniel Hawthorne „A skarlát betű” című
regényében.) Az egyházi bírósághoz a közösségek világi vezetői nyújtották
be a perkérelmeket. A hivatalos hóhérok által végrehajtott ítélet általában
máglyán való elégetés volt, amit nyilvánosan hajtottak végre. Az embereket
ezzel is az adott közösség íratlan törvényeinek betartására
figyelmeztették.

Míg a legnagyobb boszorkányper-hullám elindítása az említett domonkosrendi
inkvizítorok nevéhez fűződik, addig a boszorkányégetések ellen elsősorban
jezsuita szerzetesek emelték fel a hangjukat, de ennek sokáig sem az
egyházi, sem a világi hatóságok körében nem lett hatása (sőt maguk is
sokszor menekülni kényszerültek a bosszúból a nyakukba akasztott perek
elől). Az első bátor hangot a reneszánsz bölcselő, Cornelius Agrippa,
illetve tanítványa, a kálvinista Wierus (Jan Weyer) képviselték (Wierus: De
praestigiis daemonum, azaz A démonok szemfényvesztései). Utóbbinak az őt
ért támadások miatt el kellett menekülnie lakhelyéről, Düsseldorfból.
Wierus művét három jezsuita, Adam Tanner, Paul Laymann, illetve Friedrich
von Spee folytatta. Von Spee, akit a jezsuiták hivatalos gyóntatójaként a
boszorkányperekben elítéltek szolgálatára rendeltek ki, látva az ártatlan
elítéltek tömegét fiatalon megőszült. Tapasztalatait a Cautio criminalis
című akkori „bestsellerben” írta meg - amit csak névtelenül
mert megjelentetni. A Wierus köréhez tartozó más protestáns teológusok is
tiltakoztak az emberégetések ellen (pl. Balthasar Bekker: Az elvarázsolt
világ című írásában).

A 15-18. század közötti boszorkányüldözések kivégzett áldozatainak száma
durva becslések szerint megközelíti a kilencmilliót! Ez a hihetetlen szám
egyaránt tartalmaz nőket, férfiakat és gyermekeket. Néhány helyen még
állatokat is végeztek ki, mert azt hitték, hogy állat testébe bújt a
boszorkány. Ez az időszak jó alkalom volt a hatalmon levők számára is, hogy
leszámoljanak politikai vagy családi ellenségeikkel, illetve azokkal akiket
irigyeltek.


Boszorkányüldözés Magyarországon
Magyarországon Könyves Kálmán király híres boszorkánytörvénye
(„Strigákról pedig, akik nincsenek, semmiféle említés ne
essék”) a 12. század elejéről származik. Ezen törvény tiszteletben
tartása szinte megakadályozta a néphiten alapuló boszorkánypereket a magyar
történelem során, azokat a maleficák elleni eljárásokra korlátozva. Ám még
ezekre is viszonylag ritkán került sor, eltekintve a 16-18. század közötti
zavaros időket. A három részre szakadt Magyarország, a vallásháborúk,
illetve a Habsburg elnyomás évszázadaiban két nagyobb üldözési hullám
zajlott. A boszorkányság vádja olykor férfiakat is sújtott, és egyes
esetekben a politikai ellenfelek eltávolítását is szolgálta. A vallomásokat
gyakran kínvallatással csikarták ki a vádlottakból. Az összesen mintegy
ezer magyarországi boszorkányper egy része halálos ítélettel, más részük
enyhébb büntetéssel zárult. Az utolsó boszorkányégetés 1756-ban volt
Magyarországon. 1768-ban Mária Terézia császárnő betiltotta ezeket az
eljárásokat.