Temetői merengés
Blanka 2007.02.05. 15:27
Itt ülök egy síron a magányos temetőben. Az elmúlás szele simogatja arcom.
Igen, én is elmúltam:a lelkem elrothadt...
Gondolkozom. Régebben úgy gondoltam, különleges vagyok. De csak azért mert
más voltam mint a környezetemben élők. De ma már rájöttem, hogy semmivel se
vagyok különlegesebb náluk...
Esteledik.Azt hiszem, itt töltöm az éjszakát a hantok közt. Testem a hideg kőhöz nyomva, kezemet lógatva fekszem, s szívom be a halálillatot. S a sötétség fátyla lassan körbefon.
Szememet meregetem.Pirkad. Álmos hangulat dereng. Felkelek és visz a lábam. Hullámzik a levegő, mintha nagyon meleg volna. Pedig nincs. Bukdácsolok, a friss harmatot érinti ujjam. Egy sírkő felé közelítek, valami vonz benne. De mi? Nem tudom. Végre odaérek. Érzem, a tekintetem most a keserűség, az öröm és a sóvárgás bizarr egyvelegét fejezi ki. Egyszerre csak a kőre borulok és ölelem. Két árny-kar nyúlik ki belőle, derekamra kulcsolódik és leránt a mélybe.
Hú, most ébredtem fel igazából. Az előbb álmodtam valamit. Körbetekintek, keresem a sírt, mely benne szerepelt. Emlékszem, egymagában állt, körötte csak fű volt. Nem, nem látom. Egyébként már mióta bolyonghatok a holtak kertjében? Két napja legalább. A fájdalmas és rossz gondolatok űztek ide.
Hazamegyek. Hazamenjek? Meg ismernek-e majd egyátalán anyáék? Félek, majd állnak a kapuban és nem engednek be, azt mondván, nekik sohasem volt élőhalott gyermekük.
Blanka
|