Lilith, és a fia hazaérkeztek. Éppen időben, mert pár fel akart kelni a nap. Gyorsan felrohantak a hálószobákhoz, és persze a folyosón biztonságban voltak, mert egy darab ablak nem volt sehol. Lestat épphogy beesett az ajtón, már ragyogott a nap. Csak átkozta magát.

-Az ég szerelmére, olyan pocsék az időérzékem, hogy lassan verőfényes délben fogok szénné égve hazatámolyogni!

A hangra Armand kijött a szobájából. Mindketten látták Mauriciust. Először Lestat szólalt meg.

-Ez meg ki?

-Ő a tanítványom Mauricius.

-Értem. Isten hozott Mauricius!

És kezet fogott a vámpírral. Armand viszont hozzá sem akart érni. Fel volt dúlva, mert félreértette a helyzetet. Hangjában düh volt és csalódás.

-Azért tetted vámpírrá, mert szereted őt mi?! Ennyi volt? Azért nem hittem volna, hogy a szerelmünk ilyen kis idő múlva csütörtököt mond!

Legszívesebben jól felképelte volna Lilithet, amiért ezt csinálta.

Lilith viszont egy cseppet sem volt megijedve.

-Szivem. Félreérted. Nekem már sok tanítványom volt. Hozzáteszem, hogy sok hálátlan tanítványom. Nem úgy szeretem, mintha bele lennék esve, hanem úgy, mint a fiamat!

Armand hitt Lilithnek.

-Bocsáss meg nekem. Csak gondolom hogy te is tudod, hogy nem egy vámpír hagyott már el.

-Persze, hogy tudom! Gondolod, hogy lennék olyan gonosz, hogy én is elhagyjalak? Nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de szerintem minden halhatatlan, és halandó tisztára meghibbant, ha elhagyja a szerelmét, és közbe meg szereti!

Lestat nagyon örült Mauriciusnak, és csak nehezen hitte el, hogy lányának van olyan fizikai ereje, hogy valakit vámpírrá tegyen.

-Ezt meg kell ünnepelni! Éljen Lilith!

Lilith viszont lecsillapította apját, és azt mondta neki:

-Majd akkor ünnepelj, hogyha vámpír szokások szerint egybekelünk Armanddal, jó?

-A vámpír egybekelés hát…őőő…meglehetősen furcsa…Szerintem. De végül is ti tudjátok. Én édesanyáddal ember szokás szerint keltünk egybe, de éjszaka. A pap azt hitte, hogy szörnyet hal, mert csupa feketeruhás, hófehér bőrű alak jött el az eskövőre. Állandóan azt volt a fejében, hogy ez esküvő, és nem temetés. Azután pedig egy kiadós vadászattal töltöttük el az esténket. Öt év elteltével pedig megszülettél, és négy év múlva édesanyád meghalt. Onnantól én neveltelek, akkor még halandó voltál, de tudtad, hogy én milyen vagyok. Szeretted hallgatni a történeteimet, és szeretted, ha tanítottalak. Kilenc évig kiképeztelek a vámpírlétre, és azzá tettelek. Az okokat tudod, nem mondom el még egyszer, mivel nem vagyok szócséplő típus. Igaz, Armand?

-Pontosan! Én persze nem így vagyok. Csakis akkor vagyok csöndben, hogyha alszom.

Mindannyian nevettek. Most már Mauricius sem tartott Armandtól, Lestatot pedig kifejezetten megkedvelte. Mindenki most élte a legboldogabb korszakát.

Mind a négyük vidám volt. Egyenlőre.