Armand, Lilith, és Lestat hatvan évig voltak együtt. Most pedig belépett közéjük egy új vámpír. Lilith tíz éve tanította Mauriciust, és végre úgy érezte, hogy alkalmas arra, hogy egyedül megpróbáljon vámpírként élni. Mauriciusnak viszont nem volt otthona, tehát ott maradt Armandéknál. Nagyon megkedvelték az ifjú vámpírt, szereték nézni apróbb csetlés-botlásait. Volt egy- két hiba, amiről elég annyit tudni, hogy a vámpírok nem nézték jó szemmel. Mauricius viselkedésén tehát csiszolni kellett. Ezek a hibák röviden szólva annyit jelentettek: Még mindig úgy élt, mint egy halandó, nem nagyon akart leállni a gyilkolással. Lilithnek a másodikat volt a legnehezebb kijavítani. A halandó, hogyha vámpírrá teszik, akkor az csak természetes, hogyha még mindig úgy viselkedik, mint egy halandó. De ha ezt túlzásba viszi, akkor meg kell változtatni a viselkedését. Méghozzá gyökeresen, mert különben annak szörnyű következményei lehetnek. Mondok egy példát. Ha nagyon vissza szeretne térni a halandó létbe, akkor esetlen elkezdi gyűlölni a tanítóját, ellenszegül, és rossz esetbe megöli. Ha nem öli meg, akkor viszont otthagyja, és öngyilkos lesz. Tehát az ellenszegülésnek, és a vágynak, ami arra készteti a vámpírt, hogy azon gondolkozzon, hogy hogyan legyen halandó újra, mindig van egy „legrosszabb esete”. Mauricius, lévén, hogy nagyon jó tanítója volt, ezt is tudta. És ő is megpróbált megváltozni, és az embereket csak tápláléknak, esetleg leendő társnak tekinteni. Ezzel segítette meg Lilith dolgát. Lilithet úgy szerette, mint az édesanyját, noha nem volt az. Tudta, hogy mi jó neki, és Lilithnek. Ezért együtt kellett vele működnie. Sokat ellenszegült ebben a változós korszakában. Mást már elküldött volna Lilith, vagy pedig megölte volna. De vele kivételt tett. Nem volt még ennyire hálás neki egyik tanítványa sem.

Egyszer jött arra a területre egy teljesen ismeretlen, és nagyon erős vámpír. Olyan erős volt majdnem, mint Lilith. Malorion volt a neve. Gonosz volt, és egyik vámpír sem merte megfenyegetni, se megtámadni, mert nem egy vámpírt ölt már meg. Elővigyázatlan, fiatal, maximum százötven éves vámpírok voltak az áldozatai, akikről senki nem tudott, és nem is akart tudni. Szóval Malorion egy szemét gazember volt. Egy éjjel nyolc embert ölt meg, a vámpírok egyáltalán nem nézték jó szemmel, de nem mertek szólni, mert féltek, hogy eltörik a nyakuk. Lilithék fülébe jutott a hír, hogy itt van. Még Armand sem ismerte. Senki. Egyszer a kastélyba téved, ugyanúgy, mint Lilith. Meglátta a lány. Rögtön beleszeretett, és Lilith direkt hagyta nyitva Malorion előtt elméjét, hogy az nyugodtan kiolvassa belőle, hogy erősebb mint ő. Malorion megijedt. Nála erősebbet? Csak egy volt a bökkenő. Lilithet meglátta, és szörnyű dolog történt. Beleszeretett a lányba.

Malorion izmos, magas volt, zöld szeme mintha szikrákat szórt volna, halványvörös haja pedig a válláig ért. Állandóan egy alattomos mosoly volt az arcán, ami széppé tette Maloriont. Lilithnek egyáltalán nem volt kedve hozzászólni, de megérezte, hogy a vámpír beleszeretett. Egyszer aztán óhatatlanul kicsúszott a száján.

-Már van szerelmem, aki a társam.

Ezt valóban nem kellett volna. Fellobbant Malorion szemében a láng, amit úgy hívnak féltékenység, és ugyanott a gyilkolási vágy is ott volt. Lilithnek nehezen, de sikerült kiolvasni a gondolatából, hogy meg akarja ölni Armandot. csendben, riadtan suttogta: -Ez nem lehet! Nem! NEM! NEM!

Malorion bátran felsétált a lépcsőn, odament Lilithez, és kezet csókolt neki. Lilith undorodva húzta el a kezét. Máris szívből utálta a vámpírt. Mire az mély hangját megszólalt.

-Mi a bajod? Eddig minden nőstényördög elájult, hogyha hozzáértem!

-Maradjunk annyiban, hogy nem vagy az esetem Malorion! Egy beképzelt, izomagyú, kétszínű, zsarnokoskodó gyilkológép vagy, aki olyan mocsok, hogy öli a saját fajtáját!

-Áhh! Talán igazad van szépségem…Egyenlőre nem kell izgatnod magad a szerelmed halála miatt. Majd haladunk ezzel szépen sorjában.

-Ezt meg hogy érted?

-Majd rájössz, Lilith, csak várj! Majd meglátod, hogy könny lesz szemedben!

Azzal sarkon fordult, és büszke testtartással kiment a kastélyból. Lilith csodálkozott. Balszerencséjére nem hallgatott a vámpírra. Nem törődött Malorion fenyegetésével, mert azt hitte, hogy csak a szája jár. Nyugodtan elment hát aludni. Álmában csak sötétséget látott, és hörgő, jéghideg hangot hallott.

Lilith felriadt, és csodálkozott az álmán. A halhatatlanok álmai valóra válnak, és Lilithnek semmi kedve nem volt sírni, és kriptákban gondolkodni. Nyugodtan visszaaludt. Amikor felébredt, rossz érzés fogta el. Először Armand szobájába ment, Armand ott volt, még csak most kelt fel ő is. Sietve elment a lépcső végéig, és látta Lestatot távozni, apja még el is köszönt tőle. Ment vissza Mauricius szobájához, de szerelme útját állta. Megszólalt.

-Kedvesem. Van egy rossz hírem. A fiad…Nos…Mauricius…Hát tudod…

-Mit tudok? Nyögd már ki az Ég szerelmére, mi van a fiammal?! Azonnal mondd meg!!!

-Jól van! Elmondom…Mauricius haldoklik! Most boldog van Lilith? Hm?

Lilith nem hitt a fülének. Ellökte Armandot az útból, aki a szőnyegen kötött ki. Lilith eszeveszetten berontott fia szobájába, és látta, hogy fia valóban haldoklik. Rettenetes volt neki! Mauricius nem volt se élő, se holt. Ott feküdt az ágyon, percenként lélegzett. Reszketett. Barna szeme fájdalmasan rángatózott.

Olyan volt az arca, mint aki rémet látott. Lilith odaült mellé. Látta, hogy erősen vérzik az oldala. Mauricius halkan megszólalt.

-Engem már nem lehet megmenteni…A vámpír, aki ezt tette velem, neki egy olyan erő van a kezében, ami téged is meg tud ölni. Vigyázz magadra anyám…Ne keresd őt…

-Hogyan nézett ki?

-Magas volt. Zöld volt a szeme, és hosszú, halványvörös haja volt. A hangja…az pedig olyan mély volt, mint az óceán…Meghalok anyám…Csak tőled szerettem volna elbúcsúzni…Ne keresd őt….

-Mauricius! Mauricius!!! NEEEEEEEEEEEEEEEEM !!!

Lilith életében először sírt. Vért könnyezett. Kettő nap múlva volt meg a temetés. Lilith, Armand ,és Lestat maguk alatt voltak. Főleg Lilith. Évtizedekbe tellett még kiheverte legkedvesebb fia halálát.