A lány napok óta éhezett.
A nap minden másodpercében gyötörte a kínzó szükséglet, de neki volt elég ereje, hogy lecsillapítsa. Homályosan örült az eddigi sikernek, de tudta, hogy ez az állapot nem tarthat sokáig. Vagy engedelmeskedik, vagy meghal.
Erre a gondolatra könnyek szöktek a keskeny földúton heverő Cecilie szemébe. Vágyott édesanyjára, húgaira, édesapjára. Vágyott a barátaira, Mollyra, Dannyre, vágyott szerelmére, Cedricre. És mindezekhez egy új érzsé társult: vágyott a vérre.
Nem mehetett senki közelébe, mert tudta, hogy megölné. Gyűlölte magát, amiért nincs szüksége másra, de így volt. Kereste azt, aki azon a végzetes éjszakán vámpírrá tette, de az ereje rég elszállt már. Egy erdően lakott, egy hegy tetején, ki tudja hol, és ki tudja, meddig, mióta céltalanul elfutott anyja házából. A lombok és bokrok között az ösvényen egyre hidegebb lett, és a lány tudta, hogy ideje éjszakai pihenőhelyet találnia.
Száz méternyit ment a földúton, aztán befordult a vadonba, és keresett egy széltől, hidegtől végzett, kis tisztást, ahol éjszakai vadak sem háborgathatják.
Ilyet azonban nem talált.
A talpa véres volt, és a hold már régóta fentjárt az égen, mikor eljött rá az ideigelenes álom, ahogyan ő nevezte. A szemhéját ólomnehéznek érezte, ami minden pillanatban le akar csukódni. Nem volt több ereje semmihez, végül lábai felmondták a szolgálatot, és ő egy bokrok közötti, avarral lepett térségen összeesett, és aludt egy órát.
Szeretett alduni, igazság szerint az "új" életében ezt kedvelte a legjobban, mert nem érzett semmit és senkit, elfelejtette minden kínját, amit a világ mérhetetlen szerete miatt állt ki. De az álom nem tartott sokáig, és Cecilie felébredt.
Csak most vette észre, hova került, látása pár percre élessé vált, agya kitisztult, mígnem újra elkezdte érezni az éhséget és félelmet, mert tudta, hoyg bárki megtámadhatja: egy ember, talán a Birodalom vámpírvadásza, egy farkas, egy veszett róka, bárki, akinek hús kell.
Magára nézett, megnyugtatóan látta, hogy nem megcsonkítva ébredt. A talpára rászáradt a vére, de a seb még mindig nyíltan tátongott.
Elhatározta, hogy lemossa. Kibotorkált a védett zugból, iygekezett megjegyezni, hol található, és elindult a patak irányába, illetve abba az irányba, ahonnan vízcsobogást hallott. Egy rövid séta után megérkezett a vízfolyáshoz, de annak vize gyanúsnak és furcsának tűnt a lány szemeiben.
"Biztos csak képzelődöm"-gondolta a lány, és bedugta lábát a zavaros vízbe.
Aztán felsikoltott a fájdalomtól. A vízben tüskés növények voltak, de olyan élesek, mintha a lány tőrbe lépett volna.
Arrébb botorkált, de a víz alatt mindenhol közvetlenül ilyet talált. Hófehér kezeivel benyúlt a vízbe, és gyökerestül próbálta kitépni a borzasztó növényeket. A kezét is vér borította, d evégül sikerült a folyót egy helyen megtisztítania, és látta, hogy a keze vérét viszi a folyó, ez elárulhatja, de nem törődött semmivel, lemosta a lábát, és mire végzett, már hajnalodott.
A lány nem tudta, de egy fél órával később már három, egyenruhás ember baktatott felfelé a hegyi ösvényén, hogy megkeressék azt, akinek vére a patakba, és onnan az egyik gazda vizébe került. Tudták, hogy embervér, és azt is tudták, hol van a patak a zegzugos erdővel borított hegyen.
Eközben ő visszamászott rejtekhelyére, és minden pillanatban a vérre gondolt, finom vérre, amit egyszerre kívánt, imádott és gyűlölt. Nem értette, miért őrá esett a választás, mert ő szerette az embereket, szerette a világot, szeretett mindenkit, önzetlenül, inygen és kéretlenül is. Nem kérte tőle senki, mégis távoltartotta magát a falujától, mindentől, ami örömet szerzett neki. "Cedric soha nem látja viszont menyasszonyát"-gondolta, és újra sírni kezdett. Könnyei végigömlöttek arcán, koszors, szakadozott ruháján, és a földre gyűltek.
Aztán lépteket hallott az avarban, sejtette, hogy hozzá, érte jönnek. Ő azonban nem ölte meg őket. Beleharapott saját húsába, és mohón itta saját vérét, míg pár perc múlva le nem hunyta szemét. Így halt meg a lány az egész világért, akit mindennél jobban szeretett.