Felismerés

Már hetek óta kínzott egy látomás. Egy démon figelt engem. Valami gargoille szerű bal oldalt fekete, jobb oldalt fehér, fején szarvakkal. 

Nem tudtam mit akart, de elhatároztam, hog kiderítem.

            Két nappal késöbb, mikor telihold vol, ismét megjelent. Nem volt senki az utcán, met már elmúlt éjfél. Szerintem várt már, ugyamis most nem tűnt el egyből, mint álltalában. Nem csinált, nem szólt semmit, csak állt a halován, holdfényes járdán. Már annyiszor láttam, hogy így nem is féltem tőle. Ha eddig nem bántott, nem is fog. De hirtenem elötten termett én meg majd hanyattestem a rémülettől. Megszédültem, de nem estem el szerencsére. A szívem majd kiugrott a helyéről, a kezeinben is éreztem, ahogy ver. A démon megszólalt, de csak ennyit mondott: - Én. Olyan mereven nézett, azt hittem, hogy.... nem is tudom mire számítottam, de rosszra nem. Ahogy ezt a szót kimondta, el is tűnt. Mit akarhatott? Mért mondta ezt? Semmi értelme. Gondoltam.

            Pár napig megint nem jelent meg. De tudtam, hogy figel. A hideg futkos a hátamon még most is, ha rá gondolok.

Olyan különös érzés fogott el, de sehol senki. Ezen az éjjelen esett az eső. Imádom az esőt, hát kimentem. Midjárt jobban éreztem magam. Ahogy sétálgattam a közeli mezőn, mert ez a kedvenc helyem este, megint megjelent. Nem ijesztetett, mint a multkor. Csak lefelé mutatott a kezével, mancsával, vagy amilye volt. Közelebb léptem, de ő maradt a helyén. Most máshogy nézett ki. Egy kicsit emberibb volt. A csőre kisebb lett, egyenesedett a tartása, a farka is csak kb. eg méteres volt. Odamentem. Léppen villámlot és észrevettem valamit pont ott, ahová mutatott. Egy kis fémdarab vagy hasonló. Felvettem és csak akkor vettem észre, hogy az egy lánc. Egy nyaklánc. Eüst volt, egy kardra tekeredő sárkányt ábrázoló medál volt rajta. Eltettem, és mire visszanéztem megint eltünt. Mért csinálja eztvelem?

            Mikor hazaértem, lemostam az ékszert, és megláttam, hogy gravírozott. "Mikor utad kettéválik, tudnod kell, hogy egyszer ismét összetalálkozik." Akkor még nem volt jelentősége. Félre tettem. Mivel hajnalodott már, rájöttem, hogy aludni is kéne.

Ez a szünet utolsó elötti éjjele. Ki kell használni! Éppen Epidemicet hallgattam és egy eddig érdektelennek tűnő részre figyeltem fel. "...a szem a lélek tükre..." Még nem is néztem bele a démon szemébe. Felvettem a láncot és kiültem az ablakpárkányra szokásom szerint. Lepergettem a szemem elött ami az elmúlt pár napban történt velünk (a démonnal és velem). Nem értem a hirtelen változást. Eddig inkább szörny volt, mint ember. Most fordítva. Erősen néztem a láncomat. Hirtelen felugrottam és kiestem az ablakon. Még szerencse, hogy nem emeletes házban lakok. Nemtudtam mi ijesztett meg. Megfordultam. Ismét a démon. Ismét máshogy nézett ki, de tudtam, hogy Ő az. Megfordultam, de senki nem volt ott. Föláltam, leporoltam magam, és ahogy fölnéztem, épp elöttem állt. Teljesen enberi alakja volt már. Miután kicsitr lenyugodtam, belenéztem a szemébe. Fájdalmat, vágyat, szenvedést és valami titkot láttam. Ki vagy te? Kérdeztem. Rám mutatott és azt mondta: Én. Olyan halvány hangon, hogy alig hallottam. Ezután olat tett, amit még egy jó ideig nem értettem. Rám tette a kezét és eltünt. Én meg csak arra elmékszek, hogy összeesek.

            Mikor magamhoz tértem, még mindig a földön feküdtem. A kutyám nyalogatott. Ezt mindíg is rühelltem, de most örültem neki, hogy nem az anyám talált rám. Még nem lehetett öt óra, mert akkor meg munkába. Feltápászkodta, és visszamásztam az ablako, mivel a kulcsom bent maradt és az ajtót estére bezárjuk. Kivételesen este aludtam és nem nappal. Nem szeretem a napot. Ledőltem az ágyra, betekaróztam, mert az őszi levegö már hideg széllé fajult. Vagy hat óra gondolkozás után elkezdtem letépkedni a falamról a posztereket, a tapétát. Mintha bekattantam volna, de nem. Megváltozott az izlésem egyetlen perc alatt. Néha sikerült belerugnom a falba és ettől a vakolat néhány helyen lejött és csak a vörös tégla látszódott. Fekete vásznat erösítettem az ablakhoz, hog ne jöhessen be túl sok fény. Meggyoujtottam pár gertyát amitől úgy nézett ki a szoba mint valami barlang. a romokat eltakarítottam. A falra felrajzoltam a démont, mellé tettem egy hatalmas tükröt. Itt megfagott bennem a vér. A démonnak az arca, pont úgy nézett ki, mint az eném. A felismerés villámcsapásszerűen sulytott le rám. Az egészet csak kitaláltam. Nem is léteznek démonok.... Minden csak a nyugtató melékhatása volt, amit az orvos írt fel nekem. Nem mondta, hogy nem szabad alkohollal együtt bevenni. A halucinációk olan élethűek voltak. Csalódott lettem. Elkapott az ideg. Beleütöttem az ablakba, az meg össze vissza vagdosta az ingemet, de a karomat nem. Csak a fejem kezdett el hasogatni. Aztán minden elsötétült.

            Kórházban tértem magamhoz. A kezeim lekötözve. Ahol az ingem szétszakadt, be volt kötve a kezem. Hát mégis megsérültem.

            Az állapotomat elnézve az orvosok azt hitték, hogy drogos vagyok és nem akartak kiengedni, de sikerült elmagyarázni, hogy az alkohollal bevett gyógyszerek hatása kiszámíthatatlan. Mint késöbb megtudtam, csak pár hetet feküdtem kómában agyvérzés miatt. Szerencsém volt.

            Mikor ismét beléptem a szobámba, mindent úgy találtam, ahogy volt. Ismét előjött egy érzés. Belenéztem a falon lévő démon szemébe és elöntött a félelem. Jól mondta. A démon én voltam. Fehér, mert ember vagyok, mert mert vannak érzéseim. Fekete, mert egy szörnyeteg van bennem, mert kegellen és kihasználom, aki nem tetszik. És démon, mert a sötétség az otthonom,  csak az állhat közel hozzám, akiben van sötétség, kegetlenség, érzelem. A démon a falon én vagyok.

            A szívemhez kapok és érzem hogy, van valami a kzem alatt. A naklánc. Az enyém vot, csak elvesztettem és most ismét megtaláltam. Ismét az vagyok aki "én".  

 Vége.